Anyának lenni

Bár messze van már / még Anyák napja, nekem napok óta valamiért az jár a fejemben, hogy milyen változások álltak be az életembe mióta megszülettek a gyerekeim. Napokig tudnám sorolni, hogy most mit teszek másként, de azért igyekszem csak a legfontosabbakra szorítkozni.

Többször is hangot adtam már annak a véleményemnek, hogy az életben igazán fontos dolgokra mennyire nem készít fel minket az Iskola. Vagyis ha nincs előtted jó példa nagyon kicsi az esélyed arra, hogy jól csináld életed legfontosabb feladatát. Nem akarok panaszkodni, mert szerencsés vagyok: jó és szerető családba születtem, de azért ennek ellenére is voltak komoly gondjaim az anyává válással.

Szeretem a gyerekeket és mindig is akartam családot, de azért azt soha senki nem mondta, hogy a szülővé válás és a gyermeknevelés micsoda tudomány. Ipara már van, ha csak a szakirodalmat és a gyermekellátáshoz kapcsolódó tárgyak irdatlanul nagy piacát nézem, de emberfeletti erőre lenne szükség ahhoz, hogy lelkiismeretesen áttanulmányozzunk mindent. Így aztán nagyon sokszor éreztem azt, hogy szélhámos vagyok, mert csak próbálkoztam és blöfföltem, amikor pedig tudásra lett volna szükségem. És ahogy a szülés fájdalmait jótékony hormonok amnéziává alakítják, úgy felejtik el szüleink is, hogy anno velünk hogy is volt. Ezért aztán tényleg nem maradt más, mint a rögtönzés és kreatív problémamegoldás.

Első gyermekem megszületésével én is újra születtem, mint anya, és úgy kellett nekem is megtanulnom ezt az életet, mint a kisbabámnak, két újszülött voltunk mi ketten, összezárva.  Arról nem is beszélve, hogy a test változásai azért kétségbe ejtettek párszor. Mintha egy bélyeget ütöttek volna rám, hogy „Anya”, amely letörölhetetlenül ott van a testemen mindenhol: öltések és striák formájában, a sötétebb hajszínemben, a megváltozott hangszínemben és minden aprócska sejtem memóriájában. Az életem visszafordíthatatlanul megváltozott, soha nem lesz már úgy, mint régen.

Pedig néha szeretném visszakapni azt a régi énemet, a régi testemet, és a világosabb hajamat, a gondtalan és meglehetősen én fókuszú kis világomat, ahol egyedül magamnak kellett megfelelnem, nem volt előttem, bennem senki fontosabb. Alkalmazkodtam a világhoz és a világ is alkalmazkodott hozzám. Nem volt lelkiismeret furdalásom egy-egy cipő üzlet kirakata előtt, nem járt azon az eszem, hogy megint új nadrágot és kabátot kell venni, mert a régit kinőtte valaki. Ha vettem új nadrágot vagy cipőt, azt azért vettem, mert tetszett és nem feltétlenül azért, mert kellett. A játékboltok előtt pedig úgy mentem el, hogy észre sem vettem létezésüket. Jó volna néha újra gyermektelen fiatal nőnek lenni, aki előtt ott áll az egész élet és nem függ senkitől, és tőle sem függ senki.

Nem vagyok boldogtalan, sőt, és persze imádom a családomat, de azért mégis… Önző volnék, ha arra vágyom, hogy néha, csak egyetlen napra visszautazhassak az időben és újra a régi énem lehessek???

Ilyenkor persze megszólal a lelkiismeretem, hogy örüljek, hogy van egy normális családom, mindenki egészséges, van munkánk és fedél a fejünk felett és egy békés országban élünk és minden adott az élethez, mert sokaknak nincs ez meg, ami nekünk van. De azért mégis…ott bujkál bennem egy aprócska hiány, mert szerettem azt a nőt, aki egykor voltam, tele ígéretekkel, az élet ígéretével, de az a nő teljesen megváltozott, holott szeretem azt a nőt is, aki most vagyok, de azért jó volna újra az (is) lenni, aki voltam. Valahogy olyan ez, mint amikor már nem tudsz felvenni egy régen hordott és imádott cipőt, mert már kicsi, de azért nincs szíved kidobni, mert annyit jelent neked és annyi szép emléked kötődik hozzá.

Nagy idők nagy tanúja.

Nóra