Ősz van, végre újra együtt vagyunk! A napok szaladnak velünk, már két hete járunk oviba. Néhány napja lázas csomagolás zajlik, az erdei táborba készülünk. A gyerekek érdeklődve figyelik, ahogy megtelnek a ládák, kosarak, végül pedig a lépcsőház is.
– Mire lesz még szükségünk, gyerekek? Hangzik fel a kérdés, és az ötletek máris zuhatagként ömlenek ránk: vigyünk kosarakat, nagyítót, szúnyogriasztót, teniszütőt, labdát, meg „kincsgyüjtőt” is.
Az idén is, mint rendesen, egy kedves öreg hölgy kísért el bennünket: Ősz-anyó, így hívják a gyerekek. Alig ismertük meg, szokatlanul üde, nyárias, zöld ruhát viselt. Csak a kalapján volt néhány őszies színárnyalat.
– Hol van a tavalyi aranysárga ruhád? Kérdezték a gyerekek.
– Az idén másikat varratok – kacagott Ősz-anyó – de csak október vége felé lesz kész, majd akkor megcsodálhatjátok.
Néhány kisgyerek először táborozik velünk. Buksijukat ezer kérdés gyötri: Vajon melyik lesz a mi házunk, hová tesszük ezt a sok ruhát, és anyuka hogy fog minket megtalálni? Persze fontos az is, hogy hová tűnik mindig a kulacs az otthoni itókával.
Az idősebb gyerekek velünk bátorítják őket, minden rendben lesz, és a kulacs is itt van, csak felborult.
A mogyorófák már a fű közé szórták a termés javát.
– Megyünk mogyorót törni, legalább két kalapács kellene!
Ez a kérés minden nap elhangzik, a kalapácsok pedig minden búvóhelyről előmerészkednek.
A pihenés is izgalmas kérdéseket rejteget:
– Ki alszik majd a felső ágyon?
– Hogy kell innen lemászókázni?
Minden napunk mozgalmasan telik, az élmények egyre szaporodnak. Az egyik délelőtt a gyereksereg hullámzó gyűrűt alkot egy kislány körül.
– Mit találtatok?
Picurka áll a kör közepén, két apró kezében béka remeg.
– Ez aranyos, ez pedig nem akar játszani. Mutatja, és szorít még rajta, ahogy apró ujjacskái engedik.
– Ezeket tedd le, mert hasznosak, és nehogy lepisiljenek! Tanácsolja egy hat éves kis tudós.
A békák immár szabadon menekülnek, a gyerekek pedig a gyűjtött madártollakat vizsgálgatják nagy igyekezettel.
Egy másik alkalommal meglátogattuk kedves barátunkat, a fiatal gesztenyefát. Idősebb társa féltőn árnyékol rá, figyeli, mit csinálunk a kicsi körül.
– Mennyit nőttél, hol van a tavalyi jelünk? Csak ámulunk.
– Adj néhány gesztenyét! Kérlelik a gyerekek.
– Nem lehet, a tüskehéj még nem engedi. Megrázza ágait, hogy lássuk, igazat mond.
A gyerekek beletörődnek, tudják, az ágakat letörni nem szabad. Így aztán körbetáncoljuk, verssel biztatjuk a gesztenyéket, a kincsre bizony még várnunk kell.
Egy hűvös reggel következik. Az arcunkat csipkedi a szél, a felhők különös játéka komor hangulatot kelt. Kergetőznek, végül mindannyian összeölelkeznek az égbolton, idelenn pedig ömlik az eső.
– Ma is lesz tábor? Érdeklődnek aggódva a szülők.
– Hát persze, kacsintunk össze, mi felnőttek. Tudjuk, a gyerekek régóta erre vártak…
– Végre „felróbálhatom” a gumicsizmát!
– Az enyém katicás, az enyém virágos, az enyémet ki vette már fel! Harsogják túl egymást. Aztán jönnek az esőkabátok, a szivárvány minden színét magunkra öltjük.
– Ugye, lehet tócsázni? Kérdezik többen is egyszerre.
– Keressük meg a legnagyobbat!
– Hányan férünk bele? Ugorjuk át! Nem, inkább bele!
Cuppog, fröccsen a víz, a kacagás a felhőket is nevetésre bírja.
Máris eltelt a hét. Az utolsó délelőttön a Köröst járjuk sétahajóval. A kis kapitányok ügyesen kormányoznak, gyönyörködünk a fény játékában a vízen, a parton. Kissé szomorkásan búcsúzunk a tábortól. Hogy jókedvünk visszatérjen, Ősz-anyó vidáman rázza meg kötényét, kínálja kincseit, most egy kosár fényes, pirosra festett almát ajándékoz nekünk.
A táborban nincs játék, vagy csak nagyon kevés. Nincs is rá szükség, Van helyette elegendő tér, friss levegő, rabul ejt az ezerarcú természet, és véd minket a közösség szeretetből kovácsolt ereje. Nincs rossz gyerek, unatkozót pedig elvétve sem látni. A világ tárul elénk, kínálva ezer lehetőséget igényes, jó játékra, játék közben tanulásra.
Ez a történet így hiteles, ahogy a gyerekek megélték. A leírás lehetett volna tudományos is, de rég tudjuk, az ismeret tovatűnhet, az élmény pedig lerakódik a lélek érzékeny kincseskamrájában. Mi pedagógusok azon munkálkodunk, hogy évről évre ide gyűjtsük mindazt, ami igazi érték.
Csodálkozó szempárok, homlokráncolások, gyermekmosolyok, és ezer kérdés nyomán szeretettel lejegyezte:
Podani Mihályné