Nóra
Ez is csak egy ugyanolyan nap, mint a többi, nem? Ugyanúgy felkelünk, felvesszük a ruháinkkal együtt a gondjainkat, mániáinkat és félelmeinket is. Felvesszük az arcot és a pajzsot, hogy megvívjuk mindennapi kis harcainkat, csatáinkat. Ugyanúgy, mint minden nap.
De mi van akkor, ha ez a nap mégsem olyan, mint a többi? Mi van akkor, ha meg tudjuk változtatni a mindig ugyanolyan monoton gépezetét? Mi van akkor, ha tényleg kezünkbe tudjuk venni a világ sorsát egy napra? Vagy két hétre? Egy életre…?
A változás mindenkiben ott van. Magunkban hordozzuk ezt a drága kincset, mint egy titkos talizmánt. Csak az a kérdés, hogy mire használjuk fel. Mi az a cél, amiért hajlandóak vagyunk alárendelni saját érdekeinket. Mikor tudunk lemondani az én-ről a mi-ért.
Vannak pillanatok, amikor nincs kérdés, az ember szíve tudja, mit kell tenni. Hogy mi a helyes. Ez a tudás a válságos helyzetekben szintén kincset ér. Pedig nem könnyű kézben tartani ezt az erkölcsi iránytűt. Komoly eltökéltséget igényel, felelősséget és lelkierőt. Mert ez a változás egy életre szól. Vagy éppen a halálra.
Mégis: nem kérdés, hogy mit kell tennünk. Hogy választani kell a szolgaság és szabadság között. Hogy ki kell állni a meggyőződésünk mellett, és ha kell, hát harcolni is. El kell hinnünk, hogy a jövőnk fundamentuma ott nyugszik bennünk, apró részei az egésznek. El kell hinnünk, hogy mi jelentjük az igazi változást, mi formáljuk a jövőt és a jelen lépései határozzák meg a holnapot.
Ugyanúgy, ahogy örökre megváltoztatták az életet és a történelmet azoknak az emberek lépései a budapesti utcákon 56 évvel ez ezelőtt. Akik szemében ott csillogott a szabadság lángja, a megtépázott, de nem meggyalázott lobogók alatt. Akik között a testvériség szelleme olyan közösséget teremtett, ami eltörölt minden addigi különbséget. Vadidegenek segítettek egymásnak, mentették egymás életét, amikor a lánctalpak eltiporták az újszülött szabadságot.
Vajon van-e még ebben az országban ilyen lelkület, mint akkor? Van-e még az emberekben ilyen önfeláldozás? Hihetjük-e, hogy jobbá tehetjük a világot? A mi világunkat. Vajon van-e még változás? Bennünk, értünk. A változás ott van-e még bennünk?
Mert a változás: mi vagyunk.
Nóra
U.i.: egy kis előzetes a hétvégi könyvajánlóhoz, egy klasszikus, egy feledhetetlen, egy emberi szó, egy mondat. A zsarnokságról.
http://www.irodalmijelen.hu/node/7144
ILLYÉS GYULA: EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallatószobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
gomolygó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös! –
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan
pattogtatott “vigyázz!”-ban,
“tűz”-ben, a dobolásban
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félig nyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé kapott ujj
“pszt”-jében, hogy ne mozdulj,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
táguló szembogárban,
az van az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
meg abban,
megállt a kapulajban;
abban, ahogy a “halló”
közben – érzed – a kagyló
csöndjén keresztül
figyel egy idegen fül;
nemcsak a telefondrót
közt vergődő Laokoon-mód:
vonat, repülő, sínpár,
gúzsbog, kötélszár,
mert zsarnokság van,
nemcsak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,
az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
az operában,
a trombitában,
ott van az utca sarkán
az éppoly harsány –
vígan vagy kongó zordan
feszülő kőszoborban,
az van a derűtelen
tarkálló képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
mert zsarnokság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy a régi istened sem;
mert zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
dadog az idegennek,
ahogy, mielőtt súgtál,
hátrafordultál,
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál is jobban
bénító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves,
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrba-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a tejút is már más,
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációkból,
templom, parlament, kínpad,
megannyi színpad;
hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék,
vonat kereke, hallod,
rab vagy, erre kattog;
hegyen és tavak mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
a bilincs-unalomban,
a záporzuhogásban,
az égig érő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből,
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába
beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,
néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsolt,
s már körben lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert mikor ledobtad;
el nem tapodtad;
így rád is ő vigyáz már
gyárban, mezőn, a háznál;
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nemzed,
hol zsarnokság van:
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
mert már miattad dermed
dacba a gyermek,
s lesz az öledben ringó
feleség ringyó;
vakondként napsütésben
így járunk vaksötétben
s feszengünk kamarában
futva bár Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
