Tehát nagyon úgy néz ki, hogy manapság csak néhány dologgal lehet leültetni a népet a tévé elé, és ezek között is vezető helyen állnak az úgy nevezett tehetségkutató műsorok –a többit pedig bármikor fel tudjuk sorolni: szappanoperák, rémhíradó, pornó, kb. ennyi. Mert ugye megnézzük a szomszéd Józsiék Bözsikéjét, hogy énekli a dalt a Zsűri előtt. Így van ez, kár is tagadni. Na de, a java csak ezután jön. Mert ha bejut néhány jómadár az élő (???) showba, akkor ott elkezdik őket gyúrni, alakítani, mint a tésztát, amíg valami egészen érdekes alakul belőlük és már csak nyomokban emlékeztetnek arra az aranyos kis szomszéd lyányra. Elképesztő rongyokat adnak rájuk, más lesz a hajuk és Bözsikéből se perc alatt már Betty lesz, így ipszilonnal, hogy eladhatóbb és könnyebben emészthetőbb legyen a konzum idiótáknak.
De a külső változás csak a jéghegy csúcsa, mert kapják ám az ívet egész idő alatt a zsűritől, a mentoroktól, a nézőktől, a követőktől, a lájkolóktól és úgy istenigazából mindenkitől. Ember legyen a talpán, aki kibírja ép ésszel. És higgyétek el, a könnyek tutira valódiak, hiszen ez az átalakulás nem fájdalommentes. Kiragadtatnak a mindennapi kis életükből egy tündérmese reményével, és csak nagyon keveseknek adatik meg a siker, a többinek csak a felejtés jut: megkapták a maguk 15 perc hírnevét, lépjenek csak vissza az életükbe és ne okozzanak zavart a műsorban, mert a szlogen: The show must go on!
Amikor ezek a műsorok indultak és az újdonság varázsával hatottak én is néztem őket, amikor éppen úgy alakult. Jó néhány ember számára elhozta a műfaj az ismertséget, sokan pályára álltak, kevesen ott is maradtak, és akadt, hogy a nagyérdemű igazi tehetségeket látott. Vajon ez az ország elbír tartani ennyi tehetséget?
Nagyon sok szép élményben volt részem, ostobaság lenne tagadni, de valahogy mindig keserű maradt a szám íze – valami hiányérzetem mindig volt. Lehet, hogy csak az én igen széles befogadóképességemmel van a baj, de úgy éreztem, hogy mindez, akárcsak a szépségversenyek, nagyon szubjektív. Mert ne is akarjuk becsapni magunkat: az egyik szimpatikus, a másik nem, és akit szeretünk, annak elnézzük a hamisabb félhangokat, vagy a gyengébb produkciót. És éppen ezért, hogyan lehet megmondani, hogy ki az ország hangja, táncosa, előadója, stb.? Nincs itt igazság, bárhogy nézzük, és ennek az illúziónak az elvesztése fáj a legjobban.
És igen, lehet azzal vagdalkozni, hogy ez egy verseny, itt nincs elnéző jóindulat, ez kőkemény üzlet, de akkor is: a hétköznapokban ezt látjuk mindenütt, talán éppen a tévében nem ezt szeretnénk látni, hanem azt, hogy igenis lehet attól valaki nagyon tehetséges, hogy nem konfekcióméret, nem egyenarc, hanem karakter, személyiség. A valóság pedig az, hogy ezek a külön-emberek ki is esnek, nem tudja őket megemészteni a média és bulvár – purgatórium.
A valamelyik nap eljátszottam a gondolattal, hogy érdekes kísérlet volna indítani egy kontra – ikstfaktort/megasztárt/vojszot/csillagszületiket. Azok, akik az utolsó rostán kiestek, mert éppen rossz napjuk volt, vajon hogyan muzsikálnának, ha kapnának még egy esélyt? Amolyan kontroll csoport módjára. Nagyokat lepődnénk, azt hiszem…
Összegezve ezt az egész tehetség és eladható sztárkonzerv kutatósdit annyit elmondhatunk: bárhogy is alakítják szegény Bözsikét, meg fogjuk nézni, mert hát csak ő mi kutyánk kölyke! Ilyenek vagyunk, lehet ezen sírni vagy nevetni…
Én a nevetést ajánlom!
Nóra