De kezdjük az elején… Amióta csak világ a világ az ember hittel él. Egyszerűen hit nélkül nincs élet. Mert lehet hinni egy istenben, vagy istenek egész sorában, a Föld Anyában és a technikában is, vagy éppenséggel isten nem létezésében is, az ember mindig hitt és hinni fog valamiben. Valahogy megnyugtató, hogy nem vagyunk egyedül ebben a nagyvilágban, az univerzumban. Kell ez a fogódzó, egy kapaszkodó, ahol megnyugodhat a szívünk. De amilyen leleményes az ember, annyiféle istenséget formált már meg magának, és annyi célra használta fel az isten-séget. Csak gondoljunk bele, hogy hány bűnt követtek már el Isten nevében, hány ember vesztette életét csak azért, mert valakik azt mondták, hogy amit tesz, az istenkáromlás. Nem azt állítom, hogy minden esetben alaptalan gyilkosságok voltak ezek, de ha az inkvizícióra gondolunk, akkor érezzük, hogy a boszorkányperek a holokauszt előfutárai voltak.
Vallási alapon már több népirtás is zajlott és zajlik ma is. Számomra érthetetlen, hogy miért. Vagyis felfogom, hogy a vallási intolerancia milyen rémes tettekre sarkall bizonyos vallási csoportokat, de egyszerűen nem tudom megemészteni ezt a primitív hozzáállást, hogy pusztán a vallása miatt meg kell gyilkolni a másik embert. Egyszerűen nem hiszek ebben. Lehet, hogy csak azért nem, mert keresztény vagyok, de alapvetően nem fér össze a személyiségemmel az a meggyőződés, hogy jogom volna bárki életét is elvenni, csak azért mert ebben hisz, vagy abban. Vagy éppen a béke helyett a harcra ösztökél.
Ezek a gondolatok akkor születtek meg bennem, amikor belefutottam szombat este a National Geographic csatornán egy dokumentumfilmbe. A film két ember beszámolóján alapult, akik gyermekként a szüleik révén bekerültek egy-egy vallási szektába Észak-Amerikában. Döbbenetes történeteket meséltek szektabeli életükről: az egyik szereplőt, egy fiatal férfit kisgyermekként szexuálisan molesztálta és többször is megerőszakolta a szekta vezetője. Mint később kiderült nemcsak őt, hanem még 4 fiútestvérét is, akik közül kettő később öngyilkos lett. Nem véletlenül… A másik szereplő, egy nő arról számolt be, hogy fiatal anyaként arra kényszerítették, hogy bőrövvel verje meg kicsi gyermekét, mert gügyögött az istentiszteleten, és ez még az egyik legenyhébb példa a szekta belső szabályaira… Nagyon felkavaró, sokkoló és döbbenetes volt ez a dokumentumfilm, mert ismételten felhívta a figyelmemet arra, hogy isten nevében micsoda borzalmakat követnek el beteg, bomlott elméjű emberek másokon. Hogy a tudatlanság és a kiszolgáltatottság milyen védtelenné is teszi az embert. Hogy ha kilátástalan élethelyzetbe kerül, akkor gyakorlatilag bármire rávehető és bármit megtesz. És mindezt napjainkban, a világ egyik legfejlettebb országában… Az a düh, az a felkavart érzelmi állapot csak megerősítette bennem azt, hogy egy szülő legnagyobb felelőssége, hogy a gyermekét önismeretre nevelje, hogy megerősítse a lelkét, hogy személyisége stabil legyen, és soha ne juthasson ilyen sorsra, hogy beteges emberek kihasználhassák és elszakítsák a családjától. Mert miféle istenség az, aki békétlenségre és harcra szánja követőit? Miféle hit az, ami azt követeli, hogy valaki tagadja meg a tulajdon szülőanyját? Milyen vallási vezetők azok, akik követőiket agymosással késztetik engedelmességre?
Nagyon sok feladat vár még az emberiségre, és nagyon hosszú út áll még előttünk, hogy ilyen borzalmak ne történhessenek meg többet. De van rá garancia? Van rá biztosíték, hogy nem jön egy őrült ember, aki megszédít másokat, öngyilkosságba és gyilkosságba hajszol önmagukból kiforgatott embereket? Hát ennyire félre lehet magyarázni Jézus és Isten tanítását?
Erre a sok kérdésre nem tudok válaszolni az Ő nevében, csak remélni merem, hogy gátlástalan vallási vezetők előbb-utóbb megkapják büntetésesüket életükben és halálukban is.
Nóra