Éppen ezért, (vagy ellenére?) olyan hihetetlen ez a mai nap. Hogy egy olyan tragikus, borzalmas és felfoghatatlan eseményre emlékezünk, amely milliók életét követelte, családok millióinak életét tette tönkre, sok millió ember élt rettegésben, csak azért, mert mást gondolt, mint amit kellett volna. Orwell utópiájának legrémesebbje vált valóra hosszú évtizedekre egy olyan eszme nevében, amely minden ember egyenlőségét hirdette. Mégis voltak egyenlőbbek az egyenlőnél. Igazságtalan, kegyetlen és álszent rendszer volt ez, amely az emberi faj legaljasabbjainak (is) hatalmat adott a kezébe, és amely hatalommal leginkább csak visszaéltek és nem éltek. A XX. század példátlanul ordas eszméknek volt a színtere a fasizmustól a kommunizmusig, és emberek haltak meg a semmiért. A döbbenet és a düh csak lezsibbasztja az ember lelkét, tetszhalott lesz, megdermed az szív. Üvölteni szeretnénk, de néma a száj, ökölbe szorul a kéz, de nem lendül, hogy az asztalra csapjon. Valami olyan sötét babona fagyasztja meg bennünk mindazt, ami élő, amire nincs is szó.
Egyszerűen nem tudjuk kifejezni, csak esetlen és elégtelen módon mindazt, ami az ember legmélyebb lényegében, mint egy tébolyult metronóm csak lükteti a fájdalmat. Hogy juthatott el idáig az ember, amely piramisokat épített a homok végtelen tengerében, és csodálatos állatok körvonalait rajzolta magas fennsíkokra, amely gyógymódot talált életet követelő betegségek ellen, és olyan csodálatos műalkotásokat hozott létre, mint az Eiffel-torony, vagy éppen az Utolsó vacsora? Hogy létezhet az, hogy ilyen gyűlölet ébreszthető emberben egy másik ember ellen csak azért, mert másképp vélekedik? Csak azért, mert nem az, amit hirdetnek. Nem azért, mert rossz, vagy bűnös, csak éppen más.
Kegyetlen és embertelen tetteket követtek el egy (sok) ostoba eszme nevében, remény és hit nélkül hagyva sok-sok családot. Csak vér és pusztulás járt az eszme nyomaiban és bár önmagát élte fel, mégis elevenen él még ma is.
Ha a jeltelen sírokra gondolunk, ahol névtelen és méltóságuktól megfosztott emberek meggyalázott maradványai oszlanak, ha a véget nem érő filmfelvételeket nézzük, ahol ostoba, őrült szónokok hintik a gyűlölet magvait az elvakított emberek lelkébe, ha túlélők (élők?) beszámolóit olvassuk, vagy ellátogatunk a Terror Házába, vagy éppen Auswitzba, akkor csak egyetlen indulat, érzelem, gondolat és üvöltés szakad fel minden egyes érző és gondolkodó ember lelkében: Soha, Soha, Soha többet ezt nem! Mindegy mi az ára, de ezt soha többé.
Mert a múltat már nem lehet megváltoztatni, de a jövőt még igen. Ne legyen hiábavaló a sok millió ember halála, ne következhessen be újra a népirtás, az öldöklés, az értelmetlen pusztulás és halál. És ha holnap újra megvirrad, adjunk hálát Istennek, Allahnak, Jehovának, a Sorsnak, Krisnának vagy akárminek, amiben hiszünk, hogy élünk, és békében élhetünk.
Fel sem fogjuk micsoda kincs van a birtokunkban…
Nóra