A legjobban a macskánkat, Delilát szeretem megfigyelni. Előrebocsátom, hogy elfogult és elvakult vagyok vele kapcsolatban. Az én szememben ő is természetes része a családunknak, mintha a gyerekem lenne. (jó, azért ez így leírva elég durván hangzik, de értitek a lényeget)
Sokszor gyönyörködöm a természetes szépségében, a szemei mély színeiben és mintájában. Mozdulatai kecsességében, kifinomultságában és egyszerűségében. Isten tökéletes teremtménye.
Ott van például a bundája: káprázatosan sokféle szőrből tevődik össze, más vonalban nőnek és rendeződnek az egyes rétegek, rövidebb és hosszabb váltakozik egész testén. Megfigyeltétek már, hogy az orr körül milyen érdekesen rajzolódnak az ívek? Vagy a mancsain, hogy a pocakról már ne is beszéljünk. Mindig elcsodálkozom, hogy milyen tökéletes is egy macska. Nézve a szépséget és a praktikumot mindig elgondolkozom, hogy milyen fantasztikus is Isten műve. Vagy nevezzük természetnek, kinek hogyan kényelmesebb. Milyen összetett és bonyolult lény egy macska és még mennyi sokkal bonyolultabb és összetettebb élőlény él a földön. Ilyenkor mindig hála tölti el a szívemet, hogy ilyen csodálatos helyen élhetek – mondom ezt úgy, hogy a Föld élővilágának csak egy nagyon apró pici részét ismerem, hiszen nem vagyok biológus. Mégis, ez az apró szegmens is rávilágít arra, hogy milyen jól kitalált ez az egész élő – lény, amit Földnek hívunk.
Amit azonban én a legjobban szeretek az állatokban, és Delilában is, az az őszinteség. Tudom, hogy szeret a macskám, én imádom őt, de tudom, hogy ha nem viselkedek vele tiszteletteljesen, akkor simán megtámad. Vagyis a maga eszközeivel egyértelműen jelzi, hogy túlléptem a határokat. De öt perc múlva már mintha mi sem történt volna jön hozzám és dorombol. A kutyáknál ezt másképp láttam, ők sokkal többet eltűrnek a gazdáiknak. Úgy vélem a kutyák alapvetően alárendeltnek helyezik el magukat az emberekkel való kapcsolatukban, míg a macskák minimum egyenlő félként tekintenek az emberekre. Ez nem azt jelenti, hogy a kutyákat nem szeretném, vagy lenézném, hiszen őket is imádom, és azért az utasítások követésében jócskán lekörözik a cicákat. Ők egyszerűen mások. A kutyák valahol olyanok, mint a szülők: amit sok gyereknél nem tolerálnak, azt a sajátjaiknak jobban elnézik, vagy legalábbis türelmesebbek: nos, szerintem ilyen türelmes elviselők a kutyák is. Hogy a feltétel nélküli, síron túl is tartó szeretetükről már ne is beszéljünk.
Sokat töprengtem azon, hogy vajon mennyivel lenne boldogabb hely ez a világ, ha olyan őszinték lennénk, mint az állatok, ha a jólneveltség nem állna a természetes reakcióink elé. Nem vagyok biztos benne, hogy egyértelmű igennel felelnék. Nyugodtan meg lehet engem ezért vetni, de úgy vélem, hogy a kegyes füllentések nélkül nagyon rossz sorunk lenne. Sok-sok sérelem és tüske lenne bennünk és egyáltalán nem biztos, hogy boldogabbak lennénk.
Mi a megoldás?
Megkérdezem Delilát, hátha ő tudja.
Nóra