Nóra
Amilyen nehezen vártuk, olyan döbbenetes gyorsasággal megérkezett a tavasz, mit megérkezett, berobbant hozzánk ez a csodás évszak! Szinte hallani lehet a fű és a levelek növekedését, sietve, rohanva virágba borultak az ágak, nincs idő késlekedésre, be kell pótolni azt, ami elmaradt, amit a tél elvett tőlünk.
Szinte hihetetlen, hogy alig egy hónapja még a méteres hótorlaszokat láttuk, lapátolt, küzdött mindenki serényen, mentették egymást az emberek. Most meg a bakancs helyett gumicsizma került a lábakra, tocsognak az átázott töltéseken, vizenyős földeken a javainkat féltő, mentő emberek.
Mérhetetlenül élvezem a jó időt, a szépséges napos napokat, de valami nyugtalanság ül az örömöm mélyén: nem tudom úgy kiélvezni minden egyes napját ennek a röpke, lopott tavasznak, mert mindjárt itt a nyár. Május 1-je általában meghozza a kánikulát, kinyitnak a strandok, mindjárt itt az évvége, keríthetek a nagyobbik gyermekemnek új ünneplő ruhát, mert a tavalyit (szerencsére) kinőtte, és ha jól számolom, akkor a tanévnyitón már megint másik nadrág fog kelleni, mert a júniusiból bokavillantó lesz röpke 2 és fél hónap alatt. Egyszóval olyan gyorsan rohan ez az idő, olyan kapkodva telnek a napok, évszakok, mármint a kellemes évszakok. Úgy szeretném néha megállítani az időt, hogy ne szaladjon, üljön le ide mellém és csak egy kicsit maradjunk így, ráérősen, ücsörögve, kedvünkre beszélgetve vagy éppen hallgatva, csak úgy. De hiába: mire észbe kapok már itt az év fele lassan, és csak azt tudnám, hogy hová tűnt a tavasz? Nem tudok számot adni napokról, hetekről, és lassan évekről sem. Pedig gyerekként még olyan beláthatatlanul hosszúnak tűnt a vakáció, olyan lassú volt minden. Persze az egy másik kor volt, de akkor is: jó lenne tudni, hogy vajon a mai gyerekek is így érzik?
Úgy előttem vannak még kisiskolás korom tavaszi reggelei: amikor még csípős volt a hajnal, és fáztunk a kartonruhában, elkélt a vastag kardigán és a térdzokni. Óvatosan sütött a reggeli nap, erősek és révetegek voltak az árnyékok, lassan bújtak elő a virágok és sokáig pompáztak a fák, s ha nem figyeltem, akkor iskolába menet bizony a harmattól vizes lett a lábam a szandálban. Mégis: olyan jó volt ez a hosszú tavasz, hogy minden nappal egyre több és színesebb virág bólogatott a kerítések mögött, minden nappal közelebb kerültünk a nyárhoz, de volt még idő, hogy a kora nyári cseresznye ropogósra érjen, és magába szívja minden szeme a nap összes áldott ízét.
Ezt hiányolom most, amikor pedig ujjong a lelkem a régen várt tavasz megjöttén, mert szeretném ezt a csendes boldogságot meghosszabbítani, amíg lehet. De a tavasznak nincs ideje rám, nagy hajrában van most az élet, be kell hozni azt az elvett hónapot. Hát csak szurkolni tudok én is… a gólyák és a gerlék már ülnek a fészkeiken, talán van még egy kis időnk, amíg beköszönt a forróság.
Nóra
