Nóra
Anyák napjához közeledünk és ez számomra (gyerekként és anyaként is) olyan, mint egy számvetés. Valahogy úgy, ahogy év végén átgondoljuk mi is történt velünk.
Amíg gyerekek vagyunk, addig az illúzióink határoznak meg minket: amiket belénk neveltek és amelyek velünk születettek. A dolgokat egyszerre látjuk saját valójukban és egy idealizált formában. Istenem, mit nem adnék érte, ha csak egy napra megint úgy tudnám látni a világot, mint gyermekkoromban! Az anyukánk bármilyen is nekünk tökéletes, egyszerűen természetes. Aztán ahogy bekerülünk mindenféle közösségbe és találkozunk kortársaink anyukáival is, akkor kezdjük el akaratlanul is összehasonlítani a miénket másokéval. Valójában ekkor indul el a felnőtté válásunk, mert kezdjük elveszíteni a gyermekkori illúzióinkat is. Az anyánkkal való szimbiózis a születéstől kezdve elszakadás és kamaszkorunkban mintha egy vele ellentétes pólusra állnánk. Ami azért is furcsa, mert még a gyermekkori szoros kötődés nyomai ott vannak a lelkünkben és viszza-visszahúznak minket Anyához. Ki ne emlékezne a duzzogásokra, dacolásokra, feleselésekre, sírásokra és világvége hangulatokra, a sok elfojtott dühre és haragra, amit kamaszkorunkban átéltünk? Aztán mindez lecsillapodik, jellemünk is megszilárdul, kiegyensúlyozottabb lesz az élet – jó esetben.
Nekem ez sokáig nem ment ilyen könnyen. Nagyon bonyolult és összetett a kapcsolatom az anyámmal és még sokat kell dolgoznom rajta magamban. De ha jobban belenéz mindenki a saját szívébe azért biztos talál ott egy-két elrendezetlen, lezáratlan dolgot a saját anyjával kapcsolatban. Ilyen ez: sokan csak legyintenek azon, hogy a legtöbb ember azért jár pszichológushoz, hogy az anyjával vagy apjával való kapcsolatából kigyógyuljon, de tényleg ez a valóság. Én még ennyi év után sem mondhatom azt, hogy minden rendben és mindent értek az anyámmal kapcsolatban. Viszont egy nagyon fontos dolgot megtanultam: Louise L. Hay írja azt, hogy legyenek bármilyenek a szüleink, egy dologért hálával tartozunk nekik: az életért. Lehet sok mindennel vádolni őket (jogosan vagy sem), el is ítélhetjük őket, ha úgy érezzük, sőt, elfordulhatunk tőlük, de egyetlen egy tettükért köszönetet érdemelnek, ez pedig a mi életünk. Nekem ez nagyon sokat segített, nagyon sok nehéz pillanatot oldott fel. És lassan kezdem megfejteni azt is, hogy miért éppen azok az én szüleim, akik. Hogy mi a feladatunk egymással és mi az én életutam az ő életükben és a gyerekeimében.
Ezért tehát tisztelettel kérek mindenkit, hogy legyen bárhol az édes vagy szülőanyja: kórházban, intézetben, a túlvilágon, vagy szeretetben mellette, köszönje meg neki az életét, és merítsen erőt abból a szenzációs dologból, hogy a világon a legnagyobb lehetőséget megkapta: az életét, amivel bármit kezdhet, amit széppé tehet és ezáltal mások életét is boldogabbá. És őszintén kívánom mindenkinek azt, hogy ráleljen a saját életútjára. Hogy ha majd egyszer felteszik a kérdést, hogy ki vagy, honnan jössz és hová mész őszintén és gondolkodás nélkül tudjon felelni.
Nóra
U.i.: annyira idekívánkozik, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni. Nem éppen anyák napjás hangulat, de ha ez lenne életem utolsó napja, anyaként én sem tudnám szebben megfogalmazni a gyerekeimnek, hogy mit szeretnék tőlük.
