Amíg gyerekek vagyunk, addig az illúzióink határoznak meg minket: amiket belénk neveltek és amelyek velünk születettek. A dolgokat egyszerre látjuk saját valójukban és egy idealizált formában. Istenem, mit nem adnék érte, ha csak egy napra megint úgy tudnám látni a világot, mint gyermekkoromban! Az anyukánk bármilyen is nekünk tökéletes, egyszerűen természetes. Aztán ahogy bekerülünk mindenféle közösségbe és találkozunk kortársaink anyukáival is, akkor kezdjük el akaratlanul is összehasonlítani a miénket másokéval. Valójában ekkor indul el a felnőtté válásunk, mert kezdjük elveszíteni a gyermekkori illúzióinkat is. Az anyánkkal való szimbiózis a születéstől kezdve elszakadás és kamaszkorunkban mintha egy vele ellentétes pólusra állnánk. Ami azért is furcsa, mert még a gyermekkori szoros kötődés nyomai ott vannak a lelkünkben és viszza-visszahúznak minket Anyához. Ki ne emlékezne a duzzogásokra, dacolásokra, feleselésekre, sírásokra és világvége hangulatokra, a sok elfojtott dühre és haragra, amit kamaszkorunkban átéltünk? Aztán mindez lecsillapodik, jellemünk is megszilárdul, kiegyensúlyozottabb lesz az élet – jó esetben.
Nekem ez sokáig nem ment ilyen könnyen. Nagyon bonyolult és összetett a kapcsolatom az anyámmal és még sokat kell dolgoznom rajta magamban. De ha jobban belenéz mindenki a saját szívébe azért biztos talál ott egy-két elrendezetlen, lezáratlan dolgot a saját anyjával kapcsolatban. Ilyen ez: sokan csak legyintenek azon, hogy a legtöbb ember azért jár pszichológushoz, hogy az anyjával vagy apjával való kapcsolatából kigyógyuljon, de tényleg ez a valóság. Én még ennyi év után sem mondhatom azt, hogy minden rendben és mindent értek az anyámmal kapcsolatban. Viszont egy nagyon fontos dolgot megtanultam: Louise L. Hay írja azt, hogy legyenek bármilyenek a szüleink, egy dologért hálával tartozunk nekik: az életért. Lehet sok mindennel vádolni őket (jogosan vagy sem), el is ítélhetjük őket, ha úgy érezzük, sőt, elfordulhatunk tőlük, de egyetlen egy tettükért köszönetet érdemelnek, ez pedig a mi életünk. Nekem ez nagyon sokat segített, nagyon sok nehéz pillanatot oldott fel. És lassan kezdem megfejteni azt is, hogy miért éppen azok az én szüleim, akik. Hogy mi a feladatunk egymással és mi az én életutam az ő életükben és a gyerekeimében.
Ezért tehát tisztelettel kérek mindenkit, hogy legyen bárhol az édes vagy szülőanyja: kórházban, intézetben, a túlvilágon, vagy szeretetben mellette, köszönje meg neki az életét, és merítsen erőt abból a szenzációs dologból, hogy a világon a legnagyobb lehetőséget megkapta: az életét, amivel bármit kezdhet, amit széppé tehet és ezáltal mások életét is boldogabbá. És őszintén kívánom mindenkinek azt, hogy ráleljen a saját életútjára. Hogy ha majd egyszer felteszik a kérdést, hogy ki vagy, honnan jössz és hová mész őszintén és gondolkodás nélkül tudjon felelni.
Nóra
U.i.: annyira idekívánkozik, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni. Nem éppen anyák napjás hangulat, de ha ez lenne életem utolsó napja, anyaként én sem tudnám szebben megfogalmazni a gyerekeimnek, hogy mit szeretnék tőlük.