Vasárnap ünnepeltük a születésnapunkat, a blogom én én, és ebből az alkalomból úgy gondoltam felköszöntöm magam magam. (József Attila kikacsint most egy kissé pajkosan a sorok közül)
Szóval eljött ez a nap is, amelyet egyfelől várok, másfelől meg nem. Mert azért mégis csak eltelt egy év, és nem tudom, hogy hova rohan ennyire az idő, amiről mint jól tudjuk igen relatív. És éppen ezért ahányan vagyunk, annyiféleképpen érezzük. Nekem mostanában egyre jobban telik, egyre gyorsabban peregnek a napok, a hónapok és az évek. Pedig nem volt ez mindig így. gyerekként még nagyon hosszúnak tűnt minden nap, hosszú volt a nyári vakáció, és nagyon sokat kellett várni a szülinapomra. Aztán felnőtt fejjel már átértékelődött minden, amióta pedig gyerekeim vannak végképp megpecsételődött az időhöz való hozzáállásom: jobban tudom az ő korukat, mint az enyémet – ha megkérdezik hány éves vagyok kapásból sosem tudom, mindig ki kell számolnom. ☺
És azért az ajándékok is jócskán megváltoztak: míg gyerekként egy-egy játék hozott lázba, addig mostanában egy-egy élmény jelenti az ajándékot. Egyedül a könyv nem változott: bibliofilek vagyunk családilag. ☺ Tárgyak helyett élmények jelentik az ajándékot: egy éttermi vacsora, egy színház vagy koncertjegy, egy kényeztető kezelés a kozmetikusnál vagy egy masszázs bérlet. Az pedig, hogy a gyerekeimnek és a családomnak jobban szeretek ajándékot adni, már tutira az öregedés jele! ☺ Pedig alapvetően megtartottam az egészséges önzésemet, azt hiszem. De az anyaságom hozta elő bennem azt, hogy ösztönösen a háttérbe szorítom a saját igényeimet és vágyaimat. És persze tudom, hogy ez nem jó, mégis: sokszor kell figyelmeztetnem magam arra, hogy gondoljak magamra is. Ha nekem ezt valaki kamasz koromban mondja, hogy egyszer még így fogok érezni, biztosan kinevetem. És tessék…mi ez, ha nem az érettség jele? Rá kellett jönnöm, hogy valójában a gyermekvállalással lettem igazán felnőtt, nem azzal, hogy elmúltam 18. Így viszont nemcsak az anyukámnak, hanem a gyerekeimnek is köszönettel tartozom születésnapomon.
És hogy mit szeretnék még? (nagyon könnyen jönne a válasz, hogy „Világbékét!” , de ez azért ennél összetettebb kérdés) Szeretném, ha a legnagyobb mértékben kiteljesedhetnénk női és emberi mivoltomban, ha kihozhatnám ebből a helyzetből a maximumot. Ha a gyerekeimnek követendő példát állíthatnék és boldog emberek lehetnének. És persze azért sokkal profánabb vágyaim is vannak: szeretném, ha a megosztott gondolataim értelmes és teremtő gondolatokat indítanának el másokban és a megfogalmazott kritikákból építeni, tanulni lehetne. Meg persze szeretném, ha nem kéne számolgatni a kalóriákat és a ruháim sosem lennének szűkek. És talán még egy gyereket is szeretnék… Azt hiszem ennyivel megelégszem most. Aztán majd jövőre bővítem a kívánságlistát! ☺
Nóra