Lipták Judit
Tizenegy is elmúlt már, de nem jön álom a szememre. Nyomogatom hát a tévé kapcsolóját. Az egyik adón éppen kezdődik egy film. Középkorú férfi kapkodja össze sietve a holmiját. Megyek haza a férjemhez – mondja, s az első pillanatban azt hiszem, félreértettem valamit. Hamar kiderül: nem tévedtem, a házaspárt valóban két férfi alkotja.
Már meg sem döbbenek az efféle finomságokon. Megedződtem az utóbbi időben. Volt min: az Euróvíziós dalfesztiválon például először két női előadó (tudják, az egyik a rózsaszín térdmasnis) csókolózott össze, majd két férfi énekes tette meg ugyanezt. Nem csodálkozom a törökökön, akik éppen emiatt nem is közvetítették a fesztivált.
Hallom, a cannes-i filmfesztiválon végre egy francia film vitte el a pálmát. A háromórás alkotás témája két leszbikus nő – állítólag csodálatos – szerelme.
A hab a tortán az a – ha jól emlékszem kanadai -, házaspár volt, akik nemrég született gyermekük nemét és keresztnevét nem íratták be az anyakönyvbe. Azt mondták, majd ha a gyerek felnő, akkor eldönti, hogy fiú akar-e lenni, vagy lány. (Én azért titkon reménykedem, hogy ha benéz a lába közé, akkor némi támpontot kap a döntéshez).
Tévedés ne essék, nem akarok pálcát törni a homoszexuálisok felett. Csak nem szeretném megélni azt az időt, amikor szégyellnem kell, hogy nem vagyok leszbikus.
