Nóra
Nehéz a szívem, amikor ezeket a sorokat írom… Nincs már több remény, nincs semmi remény, hogy élve előkerül a magyar hegymászás egyik legemlékezetesebb alakja, Erőss Zsolt, és a sportág Benjáminja, Kiss Péter. Olyan veszteség ért minket, magyarokat, amit még évek múlva sem fogunk feldolgozni. Mert hirtelen véget ért két élet, és ezáltal a közvetlen családtagok és barátok, tisztelők élete is visszafordíthatatlanul megváltozott.
Az egész tragédiába forduló öröm és büszkeség napok óta mardossa a lelkemet, olyan, mintha egy nagyon közeli barátomat, vagy rokonomat veszítettem volna el. Én magam is meglepődtem azon, hogy ez ennyire megvisel, de ezzel talán nem vagyok egyedül.
Sokan, sokféleképpen megemlékeztek erről a két hihetetlenül tehetséges sportolóról, számtalan helyen felsorolták az eredményeiket. Így ezzel most külön nem is foglalkoznék, inkább arról szólnék, hogy mennyire lenyűgözött az a kitartás, amivel ez a két férfi bevette a hegyeket. Kiss Péter szemtelenül fiatal kora ellenére több mint 80 csúcsot hódított meg eddig, és Erőss Zsoltról pedig tudjuk, hogy ő volt az első magyar, székely ember a világ tetején. Micsoda sikerek, micsoda erőfeszítések ezek! Csak csodálattal és őszinte meghatottsággal tudok róluk nyilatkozni.
Merengve az eseményeken, illetve a tavalyi sok félreértést és zavart kiváltó Anapurna expedíció után is még mindig nagyon nehéz megítélni (és egyáltalán nem tisztem és feladatom), hogy mik az intő jelek és mik a legyőzendő akadályok. A tátrai balesetet követő amputálás is komoly véleményháborút indított a laikusok részéről, és a tavalyi szintén tragikus kimenetelű expedíció is tekinthető intő jelnek. Sokan mondták azt, hogy akkor kellett volna felhagyni a magas hegyek mászásával, legalábbis a nyolcezresekkel. De hogy lehet ezt megtenni? Hogy lehetne lemondani róluk? Számomra érthetetlen ez a nézőpont, de tiszteletben tartom. Szerintem Erőss Zsolt nem lett volna az, aki, hegymászás nélkül. És az, hogy a „tiszta mászás” elve végül az életét követelte sajnos a sport velejárója. Csupán az Everesten 203 holttest fekszik; olyan az a hegy, mint egy hatalmas tömegsír, ahol temetetlenül alusszák örök álmukat azok, akik meghallották a hegyek hívó szavát.
Annyi a ’mi lett volna, ha’ és a ’talán’ ebben a mostani történetben is, hogy elképesztő véleményvihart és személyeskedő kommentháborút generált. Ennek a gyökerei megtalálhatóak már Horváth Tibor tragédiájában is. Számomra ez azt mutatja, hogy beérni látszik a bulvárhíradózás gyümölcse: csak a tragédiákra, szörnyűségekre figyelnek a magyarok, mint az agymosott vidióták. Egymás véleményének tiszteletben tartása, elfogadása és a megfelelő hangnem a legtöbb esetben teljességgel hiányzik. A „minek ment oda, megérdemelte”, és a „minek az ilyennek gyerek”, meg a „halálba hajszolta a szegény fiút” jellegű hozzászólások jól tükrözik, hogy mennyire intoleránsak egyesek és hogy minden szakmai alaptudás nélkül beszélnek bele olyan dolgokba, amelyekről fogalmuk sincs. Alázatról pedig még nem is beszéltem, illetve arról, hogy hogyan illik viselkedni gyász idején. Mert mindannyiunkat érte a veszteség, az egész nemzetünk lett szegényebb két tehetséges és igaz magyar emberrel, talán inkább erre kéne koncentrálni, és nem hibáztatni és vádolni és fröcsögni és mocskolni, személyeskedni. Ne az acsarkodással állítsunk emléket két sportoló előtt, hanem tisztelegjünk, és hajtsunk fejet úgy, ahogyan az illik. Csendesen és tisztelettel.
A minap a kezembe került egy újság, ahonnan a Hópárduc mosolyog a címlapon. Könnyekkel a szememben vettem kézbe, mert olyan hihetetlen, hogy ez a mosolygó, tiszta szemű és szívű ember már nincs velünk, köztünk. Ott van az arcán minden: a hideg és a szél mardosta ráncok, az egyszerű és tiszta vágy, hogy megmássza a világ csúcsait. Olyan beszédes az a kép, olyan sokat elmond róla még azoknak is, akik nem ismerték személyesen. És mi az én fájdalmam a családja, felesége és gyermekei vesztéségéhez és fájdalmához képest!
A hétvégi gyöngyösi megemlékezés alkalmával Kiss Péterre emlékeztek, róla többen is hősként nyilatkoztak. És igazuk van: Kiss Péter vélhetően nem profi hegymászóhoz méltó módon viselkedett (ti. nem mentette a saját életét mindenáron), hanem emberként, és ez többet árul el személyiségéről, mint bármi más. A csúcs felé menve és onnan ereszkedve is segítette mesterét és nem hagyta magára, holott ő minden számítás szerint épségben le tudott volna jönni a táborba. Olyan emberségről és szeretetről tett tanúbizonyságot, amely örök példaként állhat mindenki előtt: az igaz (magyar) ember nem hagyja sorsára társát a bajban.
Már eltelt egy hét és én még mindig abban bízom, hogy csoda történik és a neten is öles betűkkel adják tudtunkra a hírt, hogy megvannak, élnek, előkerültek…holott az agyam tudja, de a szívem nem képes elfogadni, hogy nincs tovább…Hogy örökre a Kancsendzöngán marad a két hegymászó, közel a csúcshoz, még közelebb Istenhez…
Nóra
A kép Erőss Zsolt honlapjáról, a hoparduc.hu -ról származik.
