Egy Kossuth-díjas zeneszerző és egy József Attila-díjas költő különös párbeszédének lehettek tanúi mindazok, akik ellátogattak vasárnap este a vízi színházba. Dés László és Kiss Judit Ágnes megmutatta, hogy díszes körítés nélkül, egyszerű eszközökkel is lehet sokat mondani.
Az est házigazdája ezúttal Besenczy Zoltán alpolgármester volt, aki nem csak az est szereplőinek életútjából készült fel alaposan, hanem pogácsát és innivalót is bőségesen hozott magával. Józsa Mihály, a vízi színházat működtető Magyar Teátrumi Társaság igazgatója is köszöntötte a közönséget. Mindjárt előrebocsátotta azt is, hogy bár szerzői párbajként hirdették meg az estét, mégis inkább párbeszédnek lehetünk majd tanúi.
Valóban így volt. Kiss Judit Ágnes szerelemről, Istenről, hazáról írott, saját maga által felolvasott verseihez kiválóan illettek Dés László szaxofonon előadott szerzeményei.
Aki eddig nem ismerte (például a Bárka című irodalmi folyóiratból) Kiss Judit Ágnes verseit, az ezen az egyetlen estén is megérthette, hogy van mondanivalója. Mégpedig mély. Például a sokszor szomorú szerelemről, vagy a gyakran elfeledett Istenről, akihez, ha úgy hozza a sorsunk, bizony sírva kiáltunk még egy lehetőségért (utóvizsgáért).
Az est zárásaként a költőnő egy Szózat-parafrázissal szólt mindazokhoz, akik az ország határain kívül próbálnak szerencsét. A költemény utolsó soraiban arra figyelmeztetett, hogy „itthon áldás is lehetsz, amott csak bevándorló, s ki tudja, melyik a súlyosabb kereszt?!” Erre Dés László igazán jó választ adott, amikor szaxofonján megszólaltatta az Elindultam szép hazámból kezdetű népdalt.
A mintegy 150-200 főnyi közönség nem sajnálta a tapsot Kiss Judit Ágnestől és Dés Lászlótól. Megérdemelték.
