A nőknek valahogy nehéz kibéküli a korukkal, ebben a fiatalság orientált világban pedig ez érthető is. Fiatalabb korunkban még legyintettünk arra, amikor az idős nénik (laza 40-esek) azt mondták, hogy „ezek a mai fiatalok”! Aztán teltek az évek és bennem is megfogalmazódtak hasonló gondolatok látva az utánunk következő generációkat. Akárhogy nézem, az erkölcsi színvonal esik a nagy átlagnál, és ezt pontosan így látták a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink és minden felmenőnk.
Ezt a változást nehéz megszokni, elfogadni, feldolgozni; de legyünk őszinték: a legjobban az fáj, hogy már nem mi vagyunk a figyelem központjában. Ez van. Gyermekként mi vagyunk a fókuszban és a korunk előre haladtával egyre inkább haladunk a periféria felé. Wass Albert írja ezt le nagyon szépen: az ember tulajdonképpen olyan, mint egy fa, növekszik, gyarapodik a nagyobb fák védelmében, majd felnőve az ő árnyékában nő egy újabb kis fa, és idősként kidől, hogy ne vegye el a napfényt az ifjabb generáció elől. Olyan szép ez a hasonlat…
A neten többféle rövid és szellemes írás kering arról, hogy milyen lényegi különbségek vannak a mai és a korábbi generációk között. Jókat mosolygunk rajtuk, de azért keserű ez a mosoly valahol: mert az internet előtt egy olyan korban éltünk, ahol azért sokkal biztonságosabb volt az élet, nem volt ennyire szűk ez a világ. Nem tudtunk mindenről: nem is nagyon érdekelt bennünket és nem is tudtunk minden információhoz hozzáférni – arról nem is beszélve, hogy a hatalom alaposan megnézte milyen infót enged be hozzánk. Átalakult az intimitás fogalma, ha egyáltalán létezik ez még.
Ugyanakkor nem kongatnék vészharangokat: az ifjú és féktelen csikóévek is véget érnek egyszer, és benő a gyerekek feje lágya. Idővel ők is beállnak a felelős felnőttek sorába, csak adjunk nekik bizalmat és lehetőséget a bizonyításra. Csodákat láthatunk. Persze a bukás is lehetséges, ez ezzel jár. Ugyanakkor a legmélyebb szakadékok is áthidalhatóak: keskeny, ingatag, vagy masszív hidakat építhetünk a túloldalra.
Csak rajtunk múlik.
Nóra