Nóra
Szenvedélyesen érdekelnek az emberi sorsok, éppen ezért az ilyen témájú filmek, könyvek állnak hozzám a legközelebb. Jó belebújni valaki más bőrébe, jó megismerni egy másik nézőpontot, tanulságos és izgalmas másnak lenni egy rövid időre. Ezért vallom azt, hogy minden ember egy külön történet, megismételhetetlen és egyedülálló.
Mi, nők, nagy szerepjátszók vagyunk. S ha jobban belegondolunk, akkor a férfiak is, de azért abban egyetértünk, hogy a férfiak nem nagyon kedvelik ezeket a női játszmákat. Pontosabban a játszadozást: az értelmetlen alakoskodást. De a női szerepeket nagyon szeretik. És mi szépen színpadra is lépünk. Ez a dolgok rendje. Vagyunk jó kislányok és legjobb barátnők, majd kezelhetetlen és kiszámíthatatlan kamaszok, önmagunk szexualitását (és az ezzel járó hatalmat) felfedező fiatal felnőtt nők, majd társak, feleségek, anyák, nagymamák, őrjítő démonok és jóságos asszonyok. Folyton váltjuk a szerepeket és kellékeket, maszkokat és jelmezeket, és a nagy átöltözések közepette azért valahol ott vagyunk mi is, részei az egésznek és annál sokkal több is.
Mert a nők olyan őserővel bírnak, ami csak Istenéhez hasonlítható: a teremtés és pusztítás csendes harmóniában él bennünk: életet adunk és életekről döntünk, életeket veszejtünk el. Ez pedig megacélozza az ember lelkét. Vajon miért van az, hogy ennyit is el tudunk bírni? Miért kellett Istennek a nőt ilyen erősnek megteremtenie?
Aki már veszítette el nagyon közeli családtagját, barátját az pontosan tudja: hogy a szeretett személlyel együtt a sírba szállt az ő lelkének egy darabja is. És még ezt is túléljük. Miért van ez mégis így?
Ez persze a leglehetetlenebb kérdés. Nincs rá válasz egyszerűen, sőt, már maga a kérdés is értelmetlen. Nincsenek miértek, nincsenek érthető és minden kétséget kizáró magyarázatok. Ez van és kész.
Egy régi mondás szerint ami nem öl meg, az erőssé tesz. Nem tudom, hogy ez tényleg így van-e. Mert amikor összetöri az élet az embert, akkor nem azt érzi, hogy milyen erős, sőt. És még évekkel később is csak a hiány marad. A sajgó űr ott legbelül az emberi lélek egyik zugában, a szívünk kellős közepében. De még ezt is túléljük… elképesztő, nem?
Nóra
