Az oktatáshoz mindenki ért. Legalábbis ezt tudjuk leszűrni abból, hogy mindenki meg tudja mondani a tutit, hogy mitől gyógyulna meg a magyar oktatási rendszer. Az a rendszer. amely az egy főre jutó legtöbb Nobel-díjast „termelte ki”. Ne legyenek illúzióink: az oktatás igenis üzlet, mégpedig milliárdos. Elég, ha csak a magániskolák növekvő számát nézzük. Hogy a kisgyermekek, sőt, babák oktatását, „tanítását” már ne is említsük.
Mégis, ez a sokat szidott, áldott és átkozott iskolarendszer ebben a düledező állapotában is működik úgy ahogy. Olyan ez a téma a politikán belül, mint egy szent tehén: csak terelgetni merik, de megfogni nem igazán. Na, nem kell egyből a kormányt szidni (elég olcsó fogás lenne), elég, ha az Egyesült Államokra gondolunk: a fegyvertartás alkotmányos jogához (és úgy általában az Alkotmányhoz) eddig senki sem mert hozzányúlni, hiába halnak meg évente ártatlanok ezrei, nemcsak az utcákon, hanem az iskolákban is.
Tehát az oktatás csak van, mindenki próbálja kihozni belőle a legjobbat (vagy saját magának) és nehéz megjósolni, hogy hová is tartunk. Mindenki őriz magában valamilyen emléket az iskoláról, akár az első napról, az első tanító néniről, vagy tanító bácsiról, jó vagy éppen kellemetlen élményeket. Tudjuk, hogy voltak kivételezések, igazságtalanságok, emlékezetes osztálykirándulások, dolgozatírások, puskázások, felelések, súgások és lebukások. Intők, figyelmeztetések, és világmegváltó ötletek arról, hogy hogyan lehetne jobban csinálni. Aztán egyszer csak néhányan átkerülnek a barikád túloldalára és ők is pedagógusok lesznek, vagy a saját gyermekeik révén kerülnek újra kapcsolatba ezzel a hatalmas gépezettel. Egyszerre nehéz és könnyű megmondani, hogy milyen a jó iskola. Számos tanulmány és kutatás született erről, sok modell él, sokan esküsznek az alternatívra, míg mások a hagyományos oktatást javasolják.
Szerintem ez nagyban függ attól, hogy hol él az ember és mennyire van választási lehetősége. Mert egy nagyobb városban akár egy tucat iskola közül is választhatunk, míg egy vidéki kisfaluban örülni kell annak is, ha van egyáltalán iskola és a gyerekeknek nem kell minden nap buszozni a tanulásért. Személy szerint én abban hiszek, hogy ha jó a gyerekekkel foglalkozó tanári kar, akkor nagy baj nem lehet. Lehet ez Waldorf, alter, egyházi, világi, két tannyelvű, vagy alapítványi – egy a lényeg: a gyerekből ki lehet hozni a legtöbbet. És persze tegyük azt is hozzá, hogy a gyereken, a szülőkön, a közösségen és úgy általában a társadalmi támogatottságon is múlik. Ha pedig a gyerek közepes vagy gyengébb képességű, akkor hiába kerül a legjobbnak kikiáltott helyre, attól még az marad. De ha egy jó pedagógus foglalkozik vele, akkor a képességei legjobbját is elérheti. És a legfontosabbat még nem is említettük: a jó pedagógus megfizethetetlen kincs. Éppen ezért érdemes lenne őket társadalmilag és persze anyagilag is megbecsülni.
Nóra