Az MR Szimfonikusok és az MR Vegyes Karának közös előadásában Adele Skyfalljával kezdődött tegnap este a Szimfonik Live 3.0 a Millenárison. Őket 29 fellépő kísérte nagyzenekari kísérettel. Ahogy azt Balogh Sándor, az MR Szimfonikusok karmestere nyilatkozta, “a cél az, hogy a fiatalokat, akik a különböző könnyűzenei előadók rajongói, kicsit próbáljuk a komolyzenei koncerttermek felé terelni, színesebbé tenni zenei ízlésüket”. Úgy néz ki, az irány jó, mert kilencven százalékban célközönség taposta egymás lábát a porban.
A sorozat, mivel három már bélyeggyűjtésben is sorozatnak számít, két éve kezdődött a Szigeten, majd tavaly folytatódott ugyanitt, a magyar közmédia napján. Most az MR Szimfonikusok a rádió női, férfi- és gyerekkarával kiegészülve léptek a színpadra.
Hihetetlen tömeg jött össze a Millenárison. Azt majd a választási kampányokon edződött becslők fogják megmondani, hogy kétmillió vagy kétszázezer ember futott itt össze, de az biztos, aki nem tudta, hogy pontosan hova is kell menni, a Mammuttól elvitte a tömeg. A színpad százméteres körzetébe férni már jóval hét előtt is sok bocsiba került volna.
Az első néhány számnál kicsit elcsúszott a hangosítás -pl. a férfikórus énekéről csak az óriáskivetítőkön keresztül értesült a tömeg- de azátán helyreálltak az arányok. A fellépők között igazi csodabogarakat is láthattunk. Az megfigyelhető volt, hogy az ismeretlenebb nevet külsőségekkel pótolták a fellépők. Lovasi Andrásnak, Zoránnak, nem kellett ilyesmivel versenyezni, elég volt a hangjukat magukkal vinni. Aztán volt olyan, akiről soha nem hallottunk -ami nem az ő hibája- és mégis hatalmasat szólt. Üdítő volt Soerii és Poolek (ejtsd: Szőr és Pulek), akik most a szokásos extremitások közül csak a billentyűs Takács Zoltán műanyag Béni-frizuráját hozták magukkal. Gondolom a többivel nem akarták megbotránkoztatni a női kart. Viszont Steven Tyler nem tagadta volna meg őket, úgy tolták le az Aerosmith-számot.
Ha már szőr, megcsodálhattuk Mező Misi gigantikus kétdimenziós növesztményét az állán, amitől alig fért a mikrofonhoz. Ahogy szépen jöttek-mentek az előadók, úgy a félidő környékén megkínoztattunk egy ByeAlex Kedvesem-feldolgozással. Ha nem számítjuk Mirigyéket, ettől kezdve ByeAlex már klasszikusnak számít. Szerencsére valahol ekörül jelen sorok írója kölcsönkapott egy olyan háromévesforma, Zorán-rajongó kisfiút a nyakába, aki a keményebb részeknél zajcsillapító fülesként is szolgált.
Azok a fájós derekúak, akik már a háromórás koncert vége előtt elkezdték lopni a távolságot hazafelé, meglepődve láthatták, hogy a Millenárison kívül is hatalmas tömeg hallgatta az előadást. A biztonságiak valószínűleg hétkor lezárhatták a kordonokkal kijelölt bejáratokat, aminek sok értelme nem volt, mert nem teljesen mindegy, hogy kétmillióan, vagy kétmillió-kétszázezren, ill. kétszázezren, vagy kétszázhúszezren vannak a Millenárison?
Szép volt, jó volt, hosszú volt.
