Négy és fél deliciliter – ennyi vért adhattak mindazok, akik ma 10.00 – 14.00 óra között elmentek a Cervinus Teátrumba. A mobilitási hét keretében ugyanis itt szervezett véradást a Vöröskereszt Szarvasi Területi Szervezete.
Az első két órában már több mint negyvenen estek túl a vizsgálaton, melyet dr. Szűts István végzett a helyszínen. Előbb átnézte a jelentkezők által kitöltött adatlapokat, majd vérnyomást mért, s ha semmi problémát nem észlelt, akkor szabad jelzést adott a véradásra.
Ezúttal is sok olyan szarvasival találkoztunk, aki már hosszú évtizedek óta rendszeren jár véradásra. Rafaj Pálné Maca például immár 74-szeres véradó.
– Tizenkilenc évesen egy segédápolói tanfolyamra jártam, akkor határoztam el, hogy egész életemben véradó leszek. Minden évben kétszer-háromszor eljövök, mert tudom, hogy ezzel sokat segíthetek másokon – mondta Rafaj Pálné, aki az Ótemplomi Szeretetszolgálatnál gondozónőként dolgozik. Kolléganője, Csányiné Szarka Ilona is elkísérte, ő három éve jár rendszeresen véradásokra. Ilona szerint a mostaninál sokkal több embert ösztönözhetne véradásra az, ha megtudhatnák, kinek az életét sikerült megmenteni éppen az ő vérükkel. Ebben Rafaj Pálné is egyetért kolléganőjével:
– Valamikor ez még nem volt titkos adat. Olyan jó érzés volt, amikor köszönőlevelet hozott a postás! Ma is őrzöm ezeket a régi képeslapokat… – mondja, majd hozzáteszi: sajnálatos, hogy ma már a véradók társadalmi megbecsülése szinte a nullával egyenlő. Régen még az orvosi rendelőkben is előre mehettünk a sorban, ha felmutattuk a véradó kártyánkat.
A beszélgetésbe ezen a ponton a körben ülők közül többen is bekapcsolódnak. Egyikük, Fazekas Erzsébet igen élesen fogalmaz: „Ha már egyszer kapitalizmus van, akkor fizessenek a vérért!”. Ezzel többen is egyetértenek, s mint mondják, így meg lehetne akadályozni, hogy a magyarok tömegével menjenek vért adni Ausztriába, ahol valóban komoly pénzeket kapnak érte. Kiszelné Sutyinszki Katalin szerint az évfordulós (50-100-szoros véradók) köszöntését is méltóbbá lehetne tenni.
– A legfontosabb mégis az, hogy akik itt vannak, azok közül senki sem azért jön, hogy valamit kapjon érte, hanem azért, mert önzetlenül szeretne segíteni másokon – szögezi le Kiszelné Sutyinszki Katalin. Aztán hozzáteszi: náluk a családban több véradó is van. Ő maga 46. alkalommal jött el.
Közben a véradásra szolgáló speciális székekben egymást váltják az önkéntesek. Egy fiatalember, Roszik Miklós arról mesél, hogy először középiskolás korában ment el véradásra, s azóta is rendszeresen jár.
– A mai a 15. alkalom. Nekem nem fontos, hogy tudjam, ki kapja meg a véremet. Biztosan olyan ember, akinek szüksége van rá és ez a lényeg – mondja, miközben karját nyújtja a tűszúráshoz.
A várakozók közül valaki bosszankodva jegyzi meg: a munkáltatója olyan „kegyetlen”, hogy még azt az egy-két órát is ledolgoztatja vele, amit a véradáson tölt. Szerencsére ellenpélda is akad: Nagyné Tímár Tünde, aki a Szirénben dolgozik, mindig eljöhet a véradásokra, náluk sosem kell ezt az időt később ledolgozni. Tünde 22-szeres véradó. Édesanyja is az volt, vele ment el először véradásra.
A szomszédos székben helyet foglaló Palotai András fiatal kora ellenére (36 éves) már 52-szeres véradó. A katonai szolgálat alatt nyújtotta először e célra a karját, s azóta is rendszeresen megteszi.
– Két ok miatt is jó rendszeresen vért adni. Az egyik, hogy utána az ember teljesen felélénkül, sokkal egészségesebbnek érzi magát. A másik pedig, hogy így segíthetek a beteg, vagy balesetet szenvedett embereken. A megbecsülés kérdése engem nem foglalkoztat, néha viszont kíváncsi lennék arra, hogy ki kapta a véremet. Jó lenne tudni, hogy kinek segíthettem! – mondta Palotai András.
