Úton

Furcsa egy utazás az élet. Megfejthetetlen messzeségekből érkezünk és titok, hogy milyen útra lépünk halálunkkor. De földi létünk alatt is egyfolytában úton vagyunk, még ha nem is látszik úgy.

Hogy várja minden édesanya gyermeke megszületését, és onnantól kezdve az összes fontos mérföldkövet a fejlődésében. És a valóságos lábra állás és elindulás is hamar bekövetkezik. Majd a szülői házat végleg elhagyjuk (akkor is, ha nem tűnik így) a Rendszerbe való belépésünkkor: óvodába, iskolába megyünk, folyamatosan távolodunk, haladunk a saját utunkon. Párhuzamosan, egymásét keresztezve, vargabetűkkel és megállókkal, megszakításokkal és nagy hátraarcokkal, zsákutcákkal fűszerezve, de mégiscsak előre megyünk. Vagy előbbre jutunk. Tovább lépünk a családi ösvényen, vagy teljesen új utakat vágunk az ismeretlenbe, végére járunk a meséknek és sokféle sárkánnyal és emberevő szörnnyel küzdünk meg.

Ki hosszú úton lépdel, ki rohan a maga útján a saját szakadéka felé, és sokan nem is sejtik, hogy útjuk milyen hamar véget ér. Ha tudnák, hogy csak egy-két évtized az életük, akkor vajon hogyan élnék napjaikat? Tennének-e erőfeszítéseket, kapaszkodnának-e feljebb és magasabbra? Én vajon mit lépnék? Nem tudom, csak annyit, hogy jó, hogy távozásunk idejét homály fedi. Annyit tud már az ember, annyi mindent felfedez, annyit mindent ismer, ezt nem kell tudnia. És minél többet tudunk, annál inkább tudjuk, hogy mennyire kevés a tudásunk. Valahogy nagy a rohanásban elfelejtjük, hogy hová is tartunk. Ha nem figyelünk a belső iránytűnkre könnyen eltévedünk. Elveszítjük a fonalat, elhagyjuk az ösvényt és a kiszórt magvakat. Rossz útra térünk, úttalan utakra téved a lábunk, és ha nem találunk vissza önmagunkhoz, akkor nem találjuk a haza vezető utat sem.

S mi vajon a cél? Egy jobb élet? Kényelmesebb körülmények? Több pénz? Isten? Önmegvalósítás? Boldogság? Nehéz lenne megfogalmazni egy olyan választ, ami mindenkire igaz. Csak annyit tudok, hogy ezek együtt és külön is, és még annyi minden más is. Valószínűleg mindenki más választ tudna adni. Egy azonban biztos: akármerre is visz az utunk, akárkivel is rójuk a kilométereket, akárhogyan is haladunk, az út végén mindenki maga számol el az utazásával.

Fogjuk meg egymás kezét és addig is emlékezzünk meg azokról, akik velünk együtt járták az útjukat, de már máshol vannak, és gondoljunk azokra is, akik még csak most indulnak el ezen a földön egy szebb élet reményében előre.

Jó utat kívánok!

Nóra