A Kossuth rádiót hallgatva kaptam fel a fejem arra, hogy ma van az udvariatlanság világnapja. Kiment a divatból a köszönés, mondta az egyik meginterjúvolt és igaza is van, meg nincs is. Szerintem. A következők ezzel kapcsolatban csakis az én véleményemet, ill. általam magamnak felállított szabályrendszeremet tükrözik, amit véleményezésre bocsátok.
Szerintem azt úgy kemény kijelenteni, hogy a köszönés kiment a divatból, egyszerűen csak átalakultak az emberi kapcsolatok. Míg régen távolságtartóbbak voltak az emberek, most mindenki átment lazába, amit nem követ le az etikett, ami elég makacs dolog tud lenni. Régen az idősebb már csak a kora miatt is elvárta a tiszteletet, a magázódó köszönést és társalgást, ezáltal egy magasabb lépcsőfokot, míg felgyorsult világunkban már az első pillanatban sok minden eldől, ami akár rá is nyomhatja a bélyegét egy tartós kapcsolatra. Miután egészen fiatal koromban sokszor kerültem kényelmetlen csendőrpertu (idősebb-fiatalabb tegező-magázó viszonya) helyzetbe olyanokkal, akikkel egyébként legszívesebben köszönőviszonyban sem keveredtem volna, felállítottam magamban egy kvázi szabályrendszert, ami működött és nem kellett kerülnöm senkivel a kontaktusba kerülést.
Mikor egy fiúgyerek gyerek túljutott azon a koron, hogy minden felnőttnek, ismerősnek, ismeretlennek csókolommal köszönjön, de a jónapotozás még nem jön a szájára, na, akkor szokott feledésbe merülni a köszönés. Az egyik már kínos, a másik meg még olyan kínosféle, hiszen éppen csak pelyhedzik az álla. Inkább elsunnyogjuk. De mi van, ha a nevelése nem engedi a köszönés elsunnyogását.
Én azt mondom egészen kicsi koruk óta a gyerekeimnek, hogy ha nem tudja eldönteni, hogyan köszönjön az idősebbeknek -mert nyilván ebben a viszonylatban vannak inkább kételyek- akkor is köszönjön valamit, még ha rosszul is választ, mert bármi jobb, mint a semmi. Na jó, a heló kivételével. Egy rossz köszönéssel való nyitáson lehet később változtatni, de ha valaki érzékeny a nemköszönésre, akkor ott nagy megítélésbeli hátránnyal kezd, ami viszont könnyen bebetonozódik.
A csókolom-korom után én a következő szabályokat határoztam meg magamban magamra nézve, miután azt nem kockáztattam volna meg, hogy otthon seggbe rúgjanak egy nemköszönés miatt.
Nők: azokat a nőket, akik gyerekkorom óta ismernek a szüleim révén, pl. a munkatársai, vagy osztálytársam szülője, továbbra sem sérteném meg egy “jó napot kívánokkal!” a csókolom vagy kezét csókolom helyett, bár ez utóbbit én a távolabbi ismerősöknél, vagy ismeretlenekkel való találkozásnál használom inkább. Kivétel ez alól természetesen, ha ő javasolja a tegeződést, de akkor is tartózkodom a szervusztól lazább köszönési formától. Aztán később az ember úgyis érzi, hogy egy idősebb nő milyen köszönést vár el. A szervusz egyébként amellett, hogy egy tisztelettudó szia, számomra egy univerzális köszönési forma. Sajnos a heló és a szia annyira kiszorította a napi használatból, hogy mikor a gyerekeimmel szóba került, meglehetősen furcsán néztek rám, hogy ez meg milyen modoros dolog, vagy miafene, és elég oldszkúlnak gondoltak.
Férfiak: az idősebb férfiak az igazi problémák egy kialakuló férfijellem számára. Mivel a fiatalnak illik előre köszönnie, én a “jó napot kívánok!” és napszaktól függő társait részesítettem, részesítem előnyben. A fogadásból meg egykettőre kiderül, hogy informális kapcsolatra váltson-e és a következő mondatától már tegeződjön, vagy mi legyen. Csendőrpertuba talán egy esettől eltekintve senkivel sem maradtam. A csendőrpertuban egyrészt az ember elismeri, elfogadja az alárendeltségét, másrészt a jóérzésű másik félnek is kényelmetlen, amit valószínűleg előbb-utóbb korrigálni fog. A követő tegeződés egyébként jelzésértékű, hogy az ember igényt tart arra, hogy egyenrangúnak kezeljék, de ez már más téma.
Számomra egy, mindent eddigit felülíró szabály volt és van. Ha az idősebb első találkozáskor helóval nyit. Akkor kötelező sziát köszönni és tegezni. Lehetőleg visszasérteni, mert attól, hogy valaki fiatalabb, még nem feltétlen őrzött vele együtt libát.
A köszönésre szoktatás egyébként a szülő feladata. Ha elmulasztja, hátrányból indítja a gyerekét a felnőttek világába. Nálunk egészen kicsiként elkezdődött a rászoktatás, ami sokszor komikus helyzeteket idézett elő. Kézenfogva az utcán egy ideig egy szorítás szia, kettő csókolomot jelentett. Vagy fordítva. Persze állandóan eltévesztettük. Mikor rájöttünk, hogy nem megy, akkor maradt az egy szorítás, ha olyan ismerős közeledett, akinek illett köszönni, ill. az orrom alatt már jóval a találkozás előtt elmormogtam nekik a köszönést. Persze ez sem működött hibátlanul, mert ha messziről nem ismertem fel mozgásáról az embert, közelről már késő volt, nem volt idő az előköszönésre. Mire ciki lett a gyereknek az apjával való kézen fogva közlekedés, nagyjából kialakult az ő rendszerük is.
Miután korom folytán átcsúsztam a másik oldalra, és hozzánk mostanában pont a csókolom-jónapot kérdéssel küzdő fiatalok járnak, így most ellenőrizhetem az elméletem helytállóságát. Az eredmények kiértékelése még folyamatban van, mindenesetre változó skálán mozognak.