AZ ENSZ 1991-ben nyilvánította az idősek világnapjává október 1-ét. Ma délután hagyományteremtő szándékkal a község vezetése és a gondozási központ megvendégelte a település időseit a Körös Művelődési Házban. Sinka Imre polgármester reményét fejezte ki, hogy jövőre is meg tudják hívni őket “egy picit megállni, egy picit tudjunk mulatni, egy picit beszélgetni”. “Nagyon sokat tettek már értünk, ezt szeretnénk megköszönni”, hajtott főt a község első embere.
Virág Sándorné egy különleges verssel köszöntötte a vendégeket. A vers írója egy idős asszony, aki egy skóciai öregek otthonában élt. Halála után találták meg a verseket és maguk is elcsodálkoztak, mert mindenki zavartnak tartotta.
Levél az ápolónőhöz
Lát engem nővérke?
Amikor rám néz azt gondolja:
mogorva öregasszony, lassú,
mindenben bizonytalan, zavart tekintetű,
aki mindent lepecsétel amikor eszik,
nem felel, amikor maga elégedetlenkedik,
aki nem veszi észre, hogy
fogytán a kedve, ereje.
Olyan, mintha nem tudná mit csinál,
minden lépcső magas neki,
és nem látja, hová-merre tart.
Aki akarat nélkül tűri,
hogy mindent, más csináljon vele,
etessék, fürdessék és egyebek.
Ilyennek lát?
Nyissa ki a szemét, nővérke, nézzen rám.
Szeretném elmesélni, ki vagyok én,
aki itt csendben ül, akkor eszik és iszik,
mikor maga nővérke, úgy akarja.
Nézzen rám!
Tíz éves kislány vagyok,
akit a szülei úgy szeretnek!
Tizenhat éves, csinos lány,
aki arról álmodik, hogy majd egy férfié lesz …
Húszéves menyasszony, akinek szíve meglódul
a gondolatra is, hogy hamarosan hűséget
esküszik, s azt be is tartja.
Huszonöt éves: kisbabája van,
Harmincas: gyerekei cseperednek, önállósodnak.
Negyvenes: gyerekei felnőttek,
kirepültek a házból.
Itt a férjem, még mindig örülünk egymásnak.
Ötvenéves koromban? Jönnek az unokák,
kitöltik napjainkat,
gyerekzsivajtól hangos a ház,
újból vannak gyerekeink,
a szerelmemnek és nekem.
Sötét napok közelítettek,
meghalt a férjem.
Jövőm a magány, a szomorúság.
Az enyéim saját gondjukkal-bajukkal vívódnak,
az emlékeimnek élek és a szeretet van velem.
Az ember elszürkül, ha öreg és beteg,
kicsit tán ütődöttnek is látszik.
De hát egy öreg asszony vagyok,
bája tűnt és ereje fogyott.
Ebben a testben mégis
egy fiatal lány lakik!
Emlékszem örömeimre.
Emlékszem fájdalmaimra!
Szeretem és újra átélem az életem,
mely olyan gyorsan elröpült.
Elfogadom a hideg tényt,
hogy semmivel sem tudok szembeszállni.
Ha felnyílna a szeme nővérke, sosem
csak egy mogorva öregasszonynak látna.
Jöjjön közelebb hozzám, nézzen rám!
A szomorkás verset Mótyán Tibor és népi zenekara oldotta fel -ahogy a zenekar vezetője meghatározta a programot- egy kis vidám, egy kis melankolikus, egy kis magyar és talán egy kis szlovák zenével, de azoknak is zenéltek, akik esetleg táncra perdülnének.
A gondozási központ munkatársai egy kis ajándékkal -egy kulcstartóval- is kedveskedtek a vendégeknek, amire többen azonnal el is kezdték felfűzni a kulcsaikat.
