Valahogy úgy alakult mostanában az életem, hogy többet vagyok gyerekek között, mint eddig. Részben a munkám miatt, részben pedig más okokból. És bár kifejezetten fárasztó gyerekekkel foglalkozni nagyon érdekes megfigyeléseket tettem.
Szóval vannak az óvodás – kisiskolás korúak, kb. öttől tíz éves korig, akik annyira nyitottak, őszinték, spontánok és felszabadultak, hogy öröm őket nézni. Az egyik pillanatban halálosan komolyan összevesznek egy ceruzán, majd alig egy félóra múlva már önfeledten játszanak, fogócskáznak, bújócskáznak, mintha semmi sem történt volna. Olyan hirtelen váltanak az érzelmek között, olyan gyorsan törnek fel bennük az indulatok és fordulnak visszájukra perceken belül, hogy beleszédül az ember. Ezek a kis zsenik aztán idővel felnőnek – igyekeztem kerülni a „sajnos” szót, bár nagyon odakívánkozik (valahogy így vagyunk a kiskutyákkal és a kiscicákkal is) – idő előtt elhagyják ezt az édes, puha, kisgyerekszagú kort és jön a kamaszkor, amikor is ezek az édes, imádnivaló gyerkőcök egyszer csak úgy néznek ki, mint valami karikatúra és igen gyakran elviselhetetlenekké válnak.
Kétségbeesve figyeljük, hogy hová lettek a mi drága kisgyerekeink, kik ezek a hirtelen megnyúlt, pattanásos, mutáló hangú fiúk és egyre formásabb lányok, akik már inkább felnőttek a külsejük alapján, de belül még nagyon is gyerekek. És persze jönnek a nagy csaták, a csörték és szemrehányások, a hárítások és a játszmák, amiket meg kell vívnunk, akármennyire is utáljuk ezt.
Mert felnőttként, szülőként ez a dolgunk: átkerültünk a barikád másik oldalára, és visszakapjuk az élettől azt, amit annak idején mi adtunk a szüleinknek. Persze kivételek, szerencsés esetek mindig vannak: erősítik a szabályt. Ezek a nyegle kamaszok tele vannak álmokkal, világmegváltó ötletekkel (jobb esetben), vagy éppen depressziósak, depriváltak, kiábrándultak, céltalanok és elveszettek. Kerülik a szülők közelségét, pedig soha nem volt rájuk ennyire szükségük, bármennyire is más erről az ő véleményük.
S felnőttként, külső szemlélőként csak ámulunk és bámulunk, hogy mivé lettek azok a cuki kisgyerekek, és mi lesz ezekből a lakli kölykökből. A kétségbeesés hűségesebbé válik hozzánk, mint a saját árnyékunk, az aggódással töltött órák száma végtelen. De az a szép, hogy egyszer ez a kamaszkor is véget ér, benő a fejük lágya végleg és úgy a húszas éveik elejére értelmes és kissé lehiggadtabb fiatal felnőttekké válnak. Mindig megdöbbenek azok, hogy a fiatalok 18 évesen még mennyire gyerekek, befolyásolhatóbbak, kiszolgáltatottabbak a szélsőségeknek és már van szavazati joguk!? Szívem szerint 21 évesen adnék szavazati jogot a fiataloknak, aki ismeri ezt a korosztályt biztos vagyok benne, hogy érti miért.
Szóval ez a mostban élés, ami a gyerekek és a fiatalok jellemzője is, igazán kegyelmi állapot. Megélik teljes mélységükben az érzelmeiket és pillanatok alatt homlokegyenest más lesz az álláspontjuk. Kiszámíthatatlanok és nagyon is egyszerűek és őszinték, irigylésre méltóan.
Tényleg jó nekik!
Nóra