Minden valamire való ünnepünk – a végletekig leegyszerűsítve – az evésről és az ételekről szól. Számos babona, szokás és hagyomány kötődik a jeles napok étkeihez, és bár a legtöbb híres séf férfi, a hétköznapi élet ízét az asszonyok adják: édesanyák és háziasszonyok, konyhás nénik és nagymamák.
Minden családban megvannak a szokásos ételek és menüsorok, és bár sokan tartják a hagyományokat, sok az újítás is, és ez így van jól: minek együnk halászlevet, ha nem szeretjük? (egyik vétkes tulajdonságom, hogy nem szeretem a halászlevet, ez van). És bár ahány ház, annyi szokás, egy biztos: karácsonykor jobban esik a bejgli, vagy a sült kolbász, mint máskor. Mintha az ünnep valami plusz fűszert adna az ételhez: finomabb, jobb lesz tőle minden.
Manapság nagyon divatos lett szakácskönyvet kiadni, gasztroblogot írni és lakáséttermet vezetni. Újból fontossá vált, hogy mit és hogyan eszünk és ez is egy jó hozadéka a kornak. De ez nem újkeletű dolog, hiszen az évszázadok, ezredek során folyamatosan alakult mindaz, amit megettünk. Milyen jó volna ott lenni egy őskori lakomán, vagy egy lovagi tornát követő megvendégelésen! Nekünk, magyaroknak nagy szerencsénk van, hogy fennmaradt és kiadták Bornemissza Anna szakácskönyvét 1680-ból. Izgalmas betekintést nyújt az erdélyi fejedelem konyhájába, a kor elképesztően gazdag fűszereibe és az étkezéshez fűződő viszonyába.
Nem biztos, hogy ezeket az ételeket ma is megennénk (bár nagyon ízletesek), de inspirációnak, ötletgyűjtésnek kiváló. Jó szívvel ajánlom mindenki figyelmébe.
Nóra