Kutas Ferenc
Nem tudok elfogultság nélkül írni Róla: öt évtized ismeretség fűz hozzá. Diákként ismertem meg, pedig mi gimnazisták nemigen foglalkoztunk a gazdászok tanáraival. Rá nem lehetett nem figyelni. Markáns vonásai jellegzetessé tették, látványos kedvtelését, a teniszt pedig sóváran figyeltük, hisz a gimi ablakából ráláttunk az általuk épített teniszpályára. Ugyanilyen sóváran figyeltem, hogy egypárevezősével rendszeresen evez a Körös vizén, és saját, akkor szokatlanul modern stílusú nyaralójának kertjében tölti szabadidejét.
Aztán megszűnt a középfokú gazdasági, mi pedig kollégák lettünk a gimnáziumban. Ekkor ismertem meg igazán, ekkor tanultam meg tisztelni és becsülni jó tulajdonságaiért. Nála tevékenyebb, nála szívósabb embert keveset ismertem. És türelmesebbet sem. Soha hangos szavát nem hallottam, soha senkiről rosszat nem mondott. Szerény ember volt, sokszor szerénykedő. Csak hosszas rábeszélés után tudtam „beimádkozni” a Ki kicsoda? című adattárba. Egy dologra volt büszke, a családjára: felesége, lánya, unokája sikereire, na és a dédunokáira.
Szakmájában tekintély volt. Járta a határt, kereste, kutatta a növényvilág rejtelmeit. Botanikusként szakcikkei jelentek meg. Ami nekünk pusztán gyep volt, Neki növénytársulás. Több olyat fedezett fel, amit országosan védetté nyilvánítottak. Az Erzsébet-ligetet a tanácsai alapján rendezték. Az Arborétumnak kiváló ismerője volt, csoportokat vezetett.
Kertjét ritka növényekkel telepítette be, s amikor az kevésnek, kicsinek bizonyult, szántót vett a Holt-Körös partján, és mini-arborétumot varázsolt belőle. A kezdetektől közelről figyelhettem meg, hogyan keríti be a hatalmas területet, hogyan telepít öntözőrendszert, hogyan lesznek a növényeiből bokrok, fák. Tréfának szántam, de kertjének akaratlanul is névadója lettem: a Pepi-kert mintájára Zoli-kertnek neveztem el. Ráragadt.
Mindent maga végzett el. Tanári fizetése nem futotta modern gépekre, hát megépítette őket. Pincéje műhely is lett. Benzinmotoros kistraktort épített, utánfutóval – szakmai képzettség nélkül. „Alkotásai” küllemére nem sokat adott. Mindent csak kókányolsz – ugrattam, ami ugyan igaz volt, de minden működött.
Ami igazán közel hozott bennünket, az a tenisz volt. Általa jutottam hozzá a diákként sóvárgott játékhoz. Végtelen türelemmel foglalkozott velem – és más kezdőkkel is. Maga tanult meg teniszezni, olyan is lett a stílusa. De befutott minden labdát, nála jóval erősebb ellenfeleket kényszerített megadásra szívósságával. Veteránként nemzetközi sikereket is elért. Több mint egy évtizeden át hetente többször is együtt játszottunk – és beszélgettünk. Soha nem volt köztünk vita, kölcsönösen tiszteletben tartottuk egymás véleményét.
Számomra megtisztelő volt, hogy elfogadott. Atyai barátomnak tekintettem. Máig büszke vagyok arra, hogy sikerült rávennem a hosszú távú korcsolyázásra. Amikor jó jég volt, körbekorcsolyáztuk a 29 kilométeres holtágat, még a hokizásba is bevontam. De soha nem tudtam rábeszélni, hogy lepje meg magát egy cipős korcsolyával.
Aztán jött az első betegsége: trombózis. A teniszről letiltották az orvosok, korcsolyáznia sem volt szabad. Szoros kapcsolatunk fellazult. Maradtak a futó beszélgetések a Múzeum előtt, a mosolygós integetések a kerékpárról. Most sajnálom, hogy nem szántam rá több időt.
A tenisz elmaradt, de nem tört meg, maradt a kert, a kerékpározás, a séta. Aztán a kerékpározás és a séta, aztán csak a séta. Aztán …
Most búcsúzom, búcsúzunk. Elmentél, de benne élsz a ligetekben, a mezőkben, a kertjeidben; az emlékeimben, szeretteid ismerőseid, tanítványaid emlékeiben. Nyugodj békében.
Kutas Ferenc
Neked: Feri
