Népes családja körében ünnepelte 100. születésnapját szombaton Szarvas egyik legidősebb lakosa, Csipai János. A jeles alkalomra eljött köszönteni őt Babák Mihály polgármester és Tusjak Mihályné anyakönyvvezető is.
János bácsi olyan szellemi frissességnek örvend, hogy azt a nála jóval fiatalabbak is megirigyelhetnék. Így hát semmi akadálya nem volt annak, hogy elbeszélgessünk hosszú élete legfontosabb állomásairól. – Szegény családba születtem Kondoroson, 1914. március 8-án. Apám kubikos volt. Amikor kitört az első világháború, mindjárt el is vitték katonának, s nagyon hamar elesett a harctéren. Édesanyám öt gyerekkel maradt magára. Amikor felcseperedtem, kereskedő tanuló lettem egy vegyesboltban. Öt évig ott dolgoztam, majd átkerültem Szarvasra. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel, Kasnyik Máriával – idézte fel fiatalkori emlékeit János bácsi.
Aztán szépen sorra vettük életének legfontosabb állomásait. Jöttek a gyerekek: Irénke, László, János és József. Feleségével sikeres divatáru üzletet működtettek egészen a háború utáni évekig.
– Aztán egyszer csak jöttek és kizavartak a boltomból. Sírva mentem haza, elvették (államosították) mindenünket. Egy ideig alkalmi munkásként dolgoztam, majd kitanultam a bérszámfejtést és a könyvelést. Az Öntözési Kutatóintézetbe kerültem, ahol bérfelelős voltam, később kereskedelmi és vendéglátó-ipari ellenőr lettem. Ezt a munkát végeztem egészen nyugdíjazásomig – mesélte János bácsi.
Amikor a családról kérdeztem, büszkén sorolta, hogy gyermekei mindannyian szépen megállták a helyüket az életben. László (aki később felvette a Csanádi vezetéknevet) állatorvos lett, János agrármérnöknek, József pedig villamosmérnöknek tanult ki. Irénke előbb ápolóként, majd laboránsként dolgozott.
– Tudja, én még most, 100 évesen is boldog ember vagyok. Olyan rossz látni, mennyi boldogtalan ember van a világban! Irigyek egymásra. Felborult a családi kör… hol van már az az idő, amikor a családok még esténként együtt énekeltek, daloltak a petróleum lámpa fényénél! – mondta múltba révedő tekintettel az idős úr, aki ma már 12 unokának és 20 dédunokának is örülhet.
Gyermekei, unokái és dédunokái gyakran látogatják. Az életkorral együtt járó mindennapi nyűgjeit pedig egyik menye igyekszik enyhíteni, ő gondozza, ápolja, nagy odaadással. Betegségből is kijutott neki bőven, négy infarktuson van már túl. János bácsi azonban nem tölti az idejét kesergéssel. Azt mondja, őt a Jóisten, s az imádság tartja életben. Minden nap imádkozik nem csak a szeretteiért, hanem azokért is, akik megbántották.
– A házasságom volt a legszebb dolog az életemben. Csodálatos feleségem volt, de sajnos 23 évvel ezelőtt meghalt, itt hagyott – mondta János bácsi, mikor elköszöntünk egymástól. Aztán lassan letörölte a szeme sarkából előbújó apró könnycseppet.
