A Nagy Mesélő – így is aposztrofálhatnánk Vujity Tvrtkot. Azzal a különbséggel, hogy az ő történeteinek a vége nem mindig happy end. A riporter ugyanis az életről mesél. Arról a valóságról, amelyről sokan nem hallottunk, nem ismerjük, vagy olykor nem akarunk róla tudomást venni. A közismert szakember kalandjairól október 21-én, 19 órától tart előadást a Cervinus Teátrum színháztermében.
– Aki ismer Téged, azt is mondhatná, hogy Te vagy az a riporter, aki mindent bevállal. Szinte bejártad az egész világot, válaszokat keresve. Jártál többek között egy romániai lepratelepen, Csernobilben, a világ legszegényebb országában és olykor életveszélyes helyzetekbe keveredtél. Miért? Ez számomra már többnek tűnik, mint egyszerű kíváncsiság vagy szakmai elhivatottság.
– Én szeretnék olyan hétköznapi hősöket bemutatni, akiktől a nézők és az olvasók sokkal erősebbek lesznek. Éppen ezért minden egyes színházi előadásomat rendhagyó módon kezdem: arra kérem a közönséget, hogy a végén csak az tapsoljon, aki sokkal erősebbnek érzi magát. Én nem vagyok a veszély riportere. Sohasem öncélúan utaztam egy-egy forgatási helyszínre, hogy bemutassam az ottani nyomort. Pl. Ruandába azért utaztam, mert él ott egy házaspár, akik iskolát építettek a kegyetlenül legyilkolt családok túlélőinek. Észak-Koreában pedig – ahol borzasztó diktatúra uralkodik – rátaláltam Sándorra és Bélára, akik egy árvaházat működtetnek, hogy a gyerekek ne haljanak éhen. Tisztában vagyok vele, hogy nekünk, újságíróknak óriási felelősségünk van abban, kiket állítunk a nézők elé példaképként. Én soha nem féltem kimondani, hogy az 5 perces sztárok világa nem az én világom. Én azokat az embereket, „angyalokat” szeretném megismertetni a világgal, akik a legnagyszerűbbek közülünk.
– Egy riporter számára mindig az egyik legnehezebb a kezdet. Megtalálni azt a témát, amivel érdemes foglalkozni, amiben érdemes elmerülni. Te hogyan találtál rá a történeteidre?
– Szerencsére az elmúlt két évtizedes pályafutásom alatt sokan megismertek és talán megkedveltek annyira, hogy megtiszteljenek bizalmukkal. Számos történet közös kutatómunka eredménye. Miután 14 évvel ezelőtt pl. az utolsó hadifoglyot hazakísértük, két éven keresztül naponta több tucatnyi levelet kaptam különböző témajavaslatokkal. Az emberek felismerték ugyanis, hogy a lehetetlen is lehetséges, hogyha egy kitartó csapat dolgozik rajta. A másik kritérium az, hogy a téma érdekeljen. Engem mindig is a lebilincselően izgalmas történetek és azoknak a hétköznapi hősei érdekeltek.
– Pokoli és mennyi történetek – ez az előadásod címe, ami magában hordozza a végleteket: a borzalmakat és a szívszorító történeteket egyaránt. Mégis mindegyikben ott van az ember, a túlélő. Ez a cél, vagyis hogy megmutasd, az ember bármire képes?
– Így van. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy bárhova megyek, a közönségnek mindenütt a terem befogadóképessége szab határt. Az előadás egy kegyetlenül őszinte műfaj. Amikor ugyanis felmegyek a színpadra, 10 másodpercnyi taps szól nekem és a múltamnak, amit két óra élménybeszámoló követ. Nagy örömmel tölt el, hogy csak az elmúlt hónapban többen jöttek oda hozzám, akik az előadás hatására valósították meg az álmaikat vagy mertek változtatni az életükön. Hogy miért? Az számomra is egy megfejtésre váró titok. Garantálom azonban, hogy október 21-én a közönség sokkal többet fog nevetni, mint szomorkodni. Egyet továbbá megígérhetek: azt az estét nem fogják elfelejteni.
– Ha kicsit személyes vizekre is eveznünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a közönség mostanában Téged leginkább családapaként, a Napló valamint egy reggeli műsor vezetőjeként láthat. Vágysz még hasonló nagy kalandokra vagy már megtanultál nemet mondani?
– Az én életem önmagában egy nagy kaland. Vannak olyan dolgok, amelyek publikusak, pl. hogy van 3 fiam és vannak olyanok, amik nem. Pl. hogy mellette nevelünk egy kislányt, aki velünk él. Én elsősorban édesapa és férj vagyok és minden csak ezután jön. Az a baj, hogy ebben az országban nagyon sokan nem hiszik el, hogy létezik civil szféra és van olyan ember, akit nem érdekel az aktuális politikai irányvonal, egyszerűen civil újságíróként szeretne dolgozni. Ez sokszor hagyják, máskor nem. Ezért az én nagy álmaim már jórészt teljesültek. Egy nagy vágyam azonban továbbra is él: az a terem, ahova belépek, mindig teljen meg vidámsággal, erővel és szeretettel. Soha nem élhetem úgy az életem, hogy megelégedtem a múlttal. Ezért szeretném, hogy azok, akik eljönnek meghallgatni, sokkal erősebb lélekkel távozzanak.
