Az elmúlt héten az önismeret témakörét kezdtük boncolgatni. A folytatásban további kérdések segítségségével még jobban megismerhetik önmagukat és megtudhatják, mit tehetnek önismeretünk fejlesztése érdekében.
Hogy lehetséges az, hogy átlagos képességű emberek sikeresek és boldogok, egyes kivételes tehetségűek pedig eredménytelenek vagy boldogtalanok?
A válaszhoz úgy jutunk el, ha megvizsgáljuk, hogy ezek az emberek mennyire értékelik és becsülik önmagukat. Az önbecsülést nagyon sok tényező befolyásolja: család, neveltetés, képességek, teljesítmény, környezet, barátok, háttér-ország, stigma és a beilleszkedő-képesség. Az évek során azonban az ember önértékelése több módon is sérülhet.
Az első eset énkép irreális alábecsülése. Ilyenkor kóros körülmények között az önkép torzulhat, amiből általában lelki betegségek alakulnak ki. Ilyen pl. neurózis, szorongás és hangulatzavarok. Eredete a gyerekkora, a szülő-gyerek kapcsolatra vezethető vissza: elutasítás áll mögötte. Ezek a gyerekek később igen kegyetlenek lesznek, örömüket lelik gyerektársaik bosszantásában, gyötrésében. A másik véglet, hogy súlyos kisebbrendűségi komplexus alakul ki náluk. A második eset, ha az énkép irreálisan és kórosan felértékelődik. Az ilyen személy többnyire sértődékeny, önmagát tartja a „legjobbnak”, „ideálisnak”. Közülük kerül ki a fennhéjazó, nagyképű, öntelten kegyetlen, fondorlatosan törtető, agresszív, zsarnok típusú „kiskirály” vagy „léhűtő” ember. A harmadik lehetőség, amikor a személy önképe ugyan negatív, de úgy viselkedik, mintha nagyon erős és pozitív önképpel rendelkezne. Ő az, aki mindent „jobban tud” másoknál, csak az a „helyes út”, ahogyan ő látja a dolgokat. De ha ennek az embernek a mélyére nézünk, akkor derül ki, hogy a látszat határozottság mögött mérhetetlen kisebbrendűségi komplexus áll.
Az egészséges személyiségű embernek az énképe reális, ő az „arany középúton” halad, tisztában van saját erényeivel, gyengeségeivel, mindkettőt jól tudja kezelni, környezetével harmóniában él. Ez rendkívül fontos, mert döntően befolyásolja a viselkedésünket, teljesítményünket és beilleszkedésünket a közösségbe.
Jó hír azonban, hogy bárki képes sérült önértékelését erősítni. Íme, néhány jó tanács ehhez:
– Mondjunk több jót önmagunknak, önmagunkról.
– Mondjunk kevesebb rosszat önmagunknak saját gyengeségeinkről
– Tanuljuk meg megbecsülni saját értékeinket!
– Ne hasonlítgassuk önmagunkat másokhoz! Mottónk legyen: „Nem, vagyok hitványabb, nem vagyok különb, egyszerűen én vagyok”.
– Szánjunk naponta 10 percet arra, hogy elért pozitív eredményeire, sikeres emlékeire gondoljunk!
Az önismeret lényege, hogy megtanuljuk, mit várhatunk el adott helyzetektől és adott személyektől, hogy ne érjenek fájó meglepetések. Emellett, hogy tudjuk, mit várhatunk el saját képességeinktől, hogy meg tudunk-e felelni a vállalt kötelezettségeinknek. Éppen ezért, az önmegismerés sarkalljon bennünket önmagunk jobbítására, tökéletesítésére. Ez igen nehéz feladat és igen nehéz út. Tökéletesen úgysem sikerül, de legalább próbáljuk meg, és ne alkossunk önmagunkról, ezáltal pedig másokról és a világról sem torz képet.
A legfontosabb, hogy fejlesszük és fogadjuk el önmagunkat erényeinkkel és gyengeségeinkkel együtt, igyekezzünk munkálkodni önmagunk jobbításán. Ez nem életkor kérdése. Aki akar, az tud változni, tud jobbá válni, hiszen az ember egész életében képes a fejlődésre.
Higgyünk és bízzunk jobban önmagunkban!
Higgyünk és bízzunk jobban egymásban!
És higgyük el a költő szavát:
„Fény vagy te is, lobogj hát,
Melegíts és égess,
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes!”
(Tóth Árpád)