Fesztiválsátor és nagyszínpad helyett advent harmadik vasárnapján a Szarvasi Evangélikus Ótemplom akusztikája teremtett koncerthangulatot. Ádám és Éva, azaz Csepregi Éva és Végvári Ádám hozta el közös, Angyalmadár című műsorát, amelynek Szarvas volt a negyedik állomása. Az ötlet részleteiről és a karácsonyi készülődésről a koncert előtt néhány perccel Csepregi Évával beszélgettünk.
– A Neotont a legtöbben a bulival és a dinamikus popzenével azonosítják, amihez képest ez az adventi koncertsorozat nagyon más. Hogy jött ez az elképzelés?
– Ez is olyan dolog, ami először fordul velünk elő, vagyis hogy egy templomba költöznek be a Neoton dalok. Ez egyfajta ajándék a számunkra. Aki a zenekart csak felületesen ismeri, azt gondolhatja, hogy csak a discóról szólt a múltunk, pedig nem így van: volt benne rock, líra és olyan dalok is, amelyek megtölthetnek egy ilyen koncertet. Elsősorban a téma szabta meg a válogatás kereteit: felcsendül a Csendes éjtől kezdve a Hallelujáig és az Angyalmadárig sok karácsonyi dallam, de elénekeljük a Holnap hajnalig és a 220 felett című nagy slágereket is, egy kicsit másképp.
– Lehetett már hallani Neoton dalokat musicalben, színházi darabban, legutóbb swinges feldolgozásban. Minek köszönhető, hogy ennyiféle közegben jelen vannak és mindenütt egy kicsit más értelmezést nyernek?
– Én elsősorban a szövegeknek tulajdonítom. A szöveg ugyanis részben vers, részben sláger, amely már több ízben nagy adomány volt a számunkra. Hatvani Emese dalszövegei ugyanis teljes mértékben rólunk szóltak, amellyel minden korosztály azonosulni tudott. Mostanában minden koncerten megemlítem, hogy ezek a dalok minden helyzetben megállják a helyüket, mert az életről szólnak. Ez volt egyébként a cél is, amikor elkezdtünk azon gondolkodni azon, hogy milyen stílust képviseljünk. Az akkori menedzserünk mondta, hogy szóljanak a dalok rólunk, mert akkor tudjuk igazán hitelesen közvetíteni őket.
– Egyszer úgy nyilatkozott, hogy merész vagyok. Erre a fajta merészségre, folyamatos megújulásra szükség is van manapság?
– Idővel múlik ez a hév, ez a nagy merészség. Azt vettem észre, hogy az embernek muszáj merésznek lennie, hogyha egy kicsit előre szeretne lépni, és nem a biztosban akar dagonyázni. Azt vallom ugyanis, ha nem így teszünk, az több mint, egy helyben toporgás. Egyenlő a visszalépéssel.
– A közönség számára úgy tűnik, hogy az 1972-es Ki mit tud? óta szárnyal a Kócbaba. Belülről is így élte meg, vagy voltak időközben nagy törések, mélypontok?
– Persze, hogy voltak. Visszagondolva úgy tűnik, hogy ez olyan simának, ígéretesnek indult, és egyfelől az is volt. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy voltak benne szomorú mérföldkövek. Egyszer hallottam egy felmérést, ahol mindenki elmondhatta a maga baját, majd kiderült, hogy a jelen lévők egyike sem akarta átvenni a másik problémáját. Még mindig a magáét tartotta a legelviselhetőbbnek. Én sem akarok panaszkodni, mert az élet ilyen: tele van érzelmekkel és rögös úttal. Ez a Neotonra is vonatkozik.
– Advent harmadik gyertyája is ég már. Önnek mit jelent ez az időszak?
– Nagyon fontos, hogy együtt legyen a család. Most nálunk fogunk ünnepelni, és alig várom már, hogy azok, akik még ott vagyunk egymásnak, együtt tölthessék az ünnepet. Csendesen beszélgessünk, eszegessünk és csak egymásnak legyünk.
