Utolsó jókívánságok, utolsó ölelések, utolsó simítások, utolsó vállkörzések, utolsó mondatok

Badar Gergő emberfeletti teljesítményeiről már korábban is hírt adtunk a Newjságon. Gergő a hétvégén a Budapest Ironman 70.3 világkupaversenyen vett részt, ahol a profik közül a hetedikként sikerült célba érnie. Tőle kaptuk a következő beszámolót:

„Mindegy, hogy sikerül, én akkor is itt leszek! Ha érzed, hogy fáj, akkor kezdődik a verseny.” Ezek a mondatok jártak a fejemben.

Mindenki izgatottan várta a dudaszót, ami elég hamar elhangzott, és az elit mezőny meg is kezdte az 1.9 km úszást a Kopaszi gátnál. Próbáltam odafigyelni, hogy ne maradjak le túlságosan, és a mozgásomra koncentráltam. A táv végén ott motoszkált a fejemben a mondat – irtó gyors depo, sprintelned kell. Így is lett, kijöttünk hárman a vízből és a magam előtt futó emberek között szépen átsuhantam. Gyors zsákozás, és már a bringán is voltam. A bicaj gyorsan eltelt, egyszer volt holtpontom. Amire nagyon oda kellett figyelnem, az a frissítés volt. Remekül sikerült,  mindent a tervnek megfelelően csináltam. Az igazság az, hogy fogalmam se volt, hogy mennyit mentem a bicaj pályán, csak az volt a szemem előtt, hogy menni kell, menni kell, mert a futáson nagyon sokat lehet hozni. Mikor lepattantam a bringáról igyekeztem a depóval, és már robbantam is ki a négy körből álló futópályára. Próbáltam nem ellőni az első kilométereket, de annyira pörögtek a lábaim, és jól éreztem magam, hogy inkább daráltam az aszfaltot, ráadásul a szurkolótáborom is buzdított elég rendesen. Tíz kilométerig nagyon jól ment, semmi bajom nem volt, utána kezdett közeledni a fal, amire 12 km-től 14 km-ig igencsak nehezen másztam fel. Az órám szerint annyira nem zakkantam meg, így úgy voltam vele, hogy tolni kell, vannak még előttem, akiket össze lehet szedni. Számításaim szerint valahol a kilencedik hely környékén lehettem, és már csak két kilométer volt hátra a versenyből, amikor Bécó bekiabálta: – „Itt vannak előtted, meg tudod fogni őket!” Összeszorítottam a fogam és tudtam, hogy a legkeményebb befutó következik, amit valaha is csináltam. Úgy mentem, ahogy csak tudtam – megvan az első, mondtam magamban, – megvan a második, amikor megláttam, hogy előttem van még egy versenyző, és már csak 200 méter van a célig.

Ő meglesz! Raktam még rá egy fokozatot, és úgy mentem el mellette, mintha állt volna. Megpillantottam a vörös szőnyeget, de gondoltam még nincs vége, vége csak a célban van! Befutottam és oldalról láttam, hogy Juci a kezembe adja a magyar zászlót, amellyel a 7. helyen tudtam befutni új egyéni csúccsal 3: 58: 55 idővel. Mindent kiadtam magamból.

Utána rájöttem egy dologra. Persze, nem rossz hogy bejöttem 7.-nek egy ilyen versenyen, de amikor láttam a barátnőm, családom, barátok arcán az örömöt, az mindennél több volt és ott döbbentem rá,  hogy ezért érdemes csinálni ezt az egészet.

Ezúton is szeretném megköszönni azoknak, akik mindvégig mellettem voltak, támogattak, biztattak, és motiváltak, igazság szerint mire leírnám az összes érintettet, biztosra venném, hogy kiesne a szemem a végére. 🙂

És végül köszönöm azoknak a szponzoroknak, akik már akkor is mellettem/mellettünk álltak, amikor még senki nem látott bennem/bennünk esélyt.