Ezüsttükrös kávéházzá alakult egy röpke órácskára a Zenepavilon, azt a kort idézve, amikor az Árpád szálló még patinás étteremként és kávéházként működött a település központjában. A vendéglátó helyiség lelkét 26 éven keresztül Furár János jelentette, aki zenekarával mindig megtöltötte a termeket. Mótyán Tibor és zenekara augusztus 1-jén az ő emlékét idézte, kiegészítve mindazokkal a zenészekkel, akikkel valamikor együtt muzsikált, és sajnos már örökre búcsút vettek tőlük.
– Nagyon sok jó zenész volt a településen mind a szlovákok, mind pedig a magyarok és a cigányság köréből, akikkel együtt zenélhettünk. Talán egyedül fiatalabb tagunk, Laurik Laci nem muzsikált Furár Jánossal, de mindenki másnak volt szerencséje hozzá. Nagyon kedves emlékeink főződnek hozzá és azokhoz a zenészekhez, akikkel bálokon, közösségi rendezvényeken, lakodalmakon együtt léptünk fel. Jó hangulatban emlékezünk rájuk, mert hiszem, hogy nem őket nem gyászolni, hanem ünnepelni kell – fogalmazta meg a „Kis esti zene” program kezdete előtt néhány perccel Szarvas város díszpolgára.
Kapcsolódva a felvezetéshez, a zenekar először az Ezüsttükrös kávéházban című nótát húzta el a szabadtéri pódiumon, egy-egy összeállítást követően pedig múltat idéztek. Mótyán Tibor elmesélte, hogy bár a nagy előd alapvetően a szolid szalonzenekarok sorát gyarapította, szinte minden műfaj szerepelt a repertoárján. Játszottak cigányzenét, operettet, sőt operák nyitányait is elhozták a vendégeknek.
Az akkori kulturális közegről szólva elmondta, minden este teltházas közönség fogadta őket, akkoriban csak asztalfoglalás útján lehetett helyhez jutni. Nemcsak Szarvasról, de a környező településekről is sokan látogatták előszeretettel a helyet, ami az igényes szórakozás jelképévé vált.
– Szerették őt az emberek, meg tudta találni a kontaktust a vendéggel, és tudott pénzt keresni. Nagyon fontos szempont volt ez utóbbi is, mert akkoriban a zenészeknek csak egy kis alapfizetésük volt, a többit asztalozással, ill. a vendégek kéréseinek teljesítésével pótolták. Jani bácsi ezt nagyon jól tudta, és elegánsan kiszolgált minden igényt – idézi fel a zenész alakját.
Mótyán Tibor arról is szólt, hogy az ő zenekarukat is gyakran keresik, de sajnos nem tudnak minden igényt kielégíteni. Zenésztársai több lábon állnak, ezért a próbák és a fellépések összeegyeztetése sok esetben akadályba ütközik.
Szomorúan nyilatkozott arról is, hogy a közönség igénye megváltozott, és csak kevesen őrzik a népi folklór értékeit.
– Bízzunk benne, hogy egyszer majd rájönnek az emberek arra, hogy mit veszítettek akkor, amikor még minden nap hallgathatták volna – mondja egyre fogyó optimizmussal, majd mosolyogva felemeli kedves hangszerét, és szívbemarkolóan elénekli nosztalgiadalát.
