Szombat délután nyílt meg a 2015-ben Príma Primissima-díjjal kitüntetett Vojnich Erzsébet kiállítása a Tessedik Sámuel Múzeumban. A megnyitó háziasszonya Szentandrási-Sós Zsuzsanna művészettörténész volt. A festőművészt Bán Zsófia író erre az alkalomra megfogalmazott gondolataival mutatta be.
A képeken medencék láthatók, lépcsővel, lépcső nélkül, kívül a lépcsővel, vagy belül a lépcsővel. Mindezt komor színhasználattal ábrázolta a művész. Aki könnyen emészthető látványra, tömegtermékre számít, ne nézze meg! Szintén ne nézze meg egyedül, mert ezekről a képek beszélgetni kell valakivel. Ne nézze meg, ha öt perce van rá! Ha mégis megnézi, és ennél is hamarabb végez a húsz-harminc festménnyel, nyugodjon meg, nem benne van a hiba, de nem is a képekben vagy a művészben! Egyszerűen nem neki szólnak a képek.
A kiállítás hangulatának emutatásához Bán Zsófia írásának néhány gondolatát hívjuk segítségül:
– Egyszer csak elválik sötétség és világosság, lőn és lőn, az egyből kiválik a több, kontúrosodik a tér, megfial az idő és létrejön mindezek hordozója, mértékegysége a test, az emberi állapot, ami kiszakít magának egy darab teret és időt, miáltal láthatóvá, érzékelhetővé válik a semmi kontúrja, és hirtelen valamivé válik.
– Ki találta fel a körülírt zuhanást – a lépcsőt, mely a magasságot megszelídíti, fölolvasztva fokokká a dermedt függőlegest – írja versében Petri György, akinél a lépcső egyszerre konkrét és metafizikus, mint Vojnich lépcsői és medencéi. Ez a kontúrosodás, ez a körülírt zuhanás jelenik meg Vojnich minden képén.
– Képein a medencék rituális terek, melyek az alámerülés és megtisztulás ígéretét hordozzák, illetve hordozták valaha.
– Különböző színű és fényű medencék sorakoznak, egyik a másik után. Fekete, fehér, rózsaszín, kék és zöld medencék, elcsúszott medencék, átlátszó medencék, és egy sötéten bugyborékoló felforrt medence is akad.
– A sorozatszerűség és a konkrét formába ágyazott absztrakció végül a portré újragondolásához vezet. Egyszerre személyes és egyetemes, egyszerre kíméletlen önarckép, vallomás, illetve a zsidó-keresztény kultúra rezignált állapotfelmérése egy holocaust utáni világban.
– Nincs rituális medence, amely ne hordozná magában a test, méghozzá a meztelen emberi test képzetét, az alámerülés és megtisztulás reményét, az arra való törekvést. A szentélybe való belépés, az ima előtti megtisztulás előírására éppúgy vonatkozhat, mint köznapibb értelemben az újrakezdéshez, a megújuláshoz szükséges megtisztulás reményére.
– Az üres medence látványa óhatatlanul rámutat a hiányra, egyszerre rögzít egy állapotot és figyelmeztet, egyszerre tárgyilagos és melankolikus, rezignált és kétségbeesett. Vajon lehetséges-e a megtisztulás, tudunk-e mit kezdeni a medencéinkben forrongó feketeséggel?
– Vojnich nem hirdet ítéletet, nem zár le és nem is jósol.
A kiállítás Gáspár Balázs szervezésében jöhetett létre. A megnyitót Molnár János gitárjátéka tette színesebbé.
