Hegedűs Éva
A megszokottól eltérő látvány fogadta a Siratói klubba érkezőket november második napján. A nagy tereferék és kártyapartik helyett az étkezőben az asszonyok szorgosan töltötték a káposztát, a férfiak pedig a bogrács és a kolbásztöltő mellett álltak helyt. Sorban már a negyedik alkalommal tartottak hagyományőrző disznótort, gondosan betartva az egész napos elfoglaltság menetrendjét.
A kis csapat mindent hagyományos módon készített: pörzsölte és darabolta a disznót, kézzel mosta a beleket, abalevet főzött, közben pedig lelkiismeretesen emelgette a feles poharakat. Egyedül a korai kezdésből engedtek egy keveset. Pirkadat helyett csak a délelőtti órákban veselkedtek neki a munkának, amiből a klubtagság zöme kivette a részét.
– Először sóval, majd citromsavval mostam át a beleket. Aztán raktam rá szódaport és ecetet, amitől elkezdett pezsegni. Fontos, hogy mikor húzgáljuk ki a belet, tiszta legyen, ne maradjon rajta háj. Legalább húsz lében át szoktam mosni, mert ha a böllér egy kis szagot is megérez rajta, visszadobja. Utána szoktuk „sjamuválni”, ahogyan mifelénk mondják, vagyis húrolni, a vastag beleket pedig „spendluváljuk”, vagyis hurkapálcikával megkötözzük – magyarázza a mindenkori feladatát Medvegy Györgyné Jutka néni.
A nyolcadik x-et is betöltött, dolgos nagymama emlékeiben még ma is élénken él az egykori disznótorok hangulata. Mosollyal az arcán meséli, ahogyan hajdanán összegyűlt a család, testvérek, rokonok, nagynénik és nagybácsik, és hajnalig daloltak, mulattak a jó bor mellett.
De nemcsak ő, hanem Kovács László böllér is hosszasan tudja ecsetelni a disznóvágásokkal kapcsolatos történeteit. Mint mondja, közel ötven éve kóstolt bele először ebbe a világba, volt olyan idő, amikor három hónap alatt több mint 70 házhoz hívták segédkezni.
– Nem mindenki szereti a disznóvágásokat. Nekem ez olyan, mint másnak a hobbihorgászat. Világ életemben sofőr voltam, de ha hétvégén hívtak, mentem. Ezt csak úgy lehet csinálni, ha valaki szereti – nosztalgiázik, majd visszatér a többekhez, akik már javában töltik a kolbászt.
A legnagyobb különbséget az egykori torokhoz képest az emberek hozzáállásában látja. Szerinte ugyanis ma már nem számít ünnepnek egy ilyen esemény, mindenki rohan, kapkod, minél rövidebb idő alatt szeretne végezni. Véleménye szerint „meg kellene adni a módját az alkalomnak, meginni közben egy kis sört, pálinkát”, és rászánni egy teljes napot.
A 120 kg-os disznót fülétől a farkáig feldolgozták, a nap végén pedig disznótoros húsleves, sültek és töltött káposzta került az asztal közepére. A fennmaradó részt ugyancsak közösen fogyasztják el, egy-egy jeles klubnap vagy ünnep keretében.
