Szombat este ismét az Íróklubnak adott otthon a Tessedik Sámuel Múzeum díszterme. Ezek az események sohasem tömegrendezvények. Minden test alá jut szék, bele egy kis tömegnövelő rágcsálnivaló. A léleknek a testből való ideiglenes kiszakadását egy-két pohár bor meg kortárs irodalom tetszőleges arányú keveréke segíti önkiszolgáló rendszerben. Ezeken az eseményeken nem csak egy vendég mutatkozik be, hanem azok a szárnyukat bontogató szarvasi írók, költők is, akik vállalják a nyilvánosságot. Rendszeresen megtiszteli ezeket az eseteket egy-egy versével, prózájával Hartay Csaba is, aki már tizenegy kötetével jócskán túl van ezen a fázison.
A Várnai Réka szervezte kulturális sorozat tizenegyedik alkalmán Babiczky Tibor költő volt a meghívott vendég. Az est moderátora, Bődi Etelka kérdezte irodalomról, művészetről, életről. Babiczky Tibor nagyon megtisztelőnek nevezte, hogy hívják az ilyen felolvasóestekre, amin más költők is megmutatkoznak, mert mint mondta, a család és két gyerek mellett pont arra nem marad ideje, hogy a kollégák hasonló estjeire elmenjen. Az este folyamán felolvasott Uhljár Anna, Hartay Csaba, és Várnai Réka. Molnár Dani slammelt, míg Harencsár László egy rádióban elhangzott írásának felvételét hozta el.
Az est végén a Newjság olvasói számára Bődi Etelka készített egy villáminterjút Babiczky Tiborral a kezdetekről, tanulásról, munkáról, jelenről.
Babiczky Tibor: Azt, hogy konkréten mi indított el, azt konkrétan nem tudom, mint ahogy valószínűleg senki sem tudja, aki bármilyen művészeti pályán elindul. Ennek az indulásnak nyilván voltak valamilyen katalizátorai, de ezt se lehet pontosan megmondani. A szüleim válásától kezdve az alapvető vonzódásom a képzelet, a fantázia világához… ezeket mind említhetnénk objektív tényekként, de összességében azt hiszem, hogy erről az egészről senki sem tud igazán semmit. És ez jó is így.
Bődi Etelka: A családod hogy fogadta?
BT: Abszolút támogatták. Ebből a szempontból szerencsés voltam és vagyok. Pont a múlt héten olvastam egy interjút Vekerdy Tamással, aki arról beszélt, hogy az egész kitűnő tanuló kultusza, ami kialakult, teljes tévút, hiszen ha valaki valamiben tehetséges, az azt jelenti, hogy vannak vakfoltjai egyéb területeken. Ezt most csak azért mondom, mert én nagyon szerencsés voltam a szüleimmel meg a támogatásukkal. Nekem tényleg úgy telt az egész tanulmányi időszakom, hogy nagyjából mindenből kettes voltam gimnáziumban kivéve a magyart, az angolt, meg a történelmet. Tényleg nem is tanultam, nem volt betörve például a kémiakönyvem és nem foglalkoztam fizikával, matematikával. Egyrészt az iskola érdeme, hogy ezt egy idő után elfogadták tőlem, nem cseszegettek, másrészt a szüleimé, akik nem hajtottak ilyen irányba. Hozzáteszem, hogy nem ellébecoltam a négy gimnáziumi évet, hanem gyakorlatilag végig olvastam. Tudtam, hogy mi érdekel és mivel szeretnék foglalkozni, s mire az egyetemre felvételiztem, az egyetemi kötelező olvasmánylista kilencven százalékát – Nietzsche, Schopenhauer, tehát a filozófiától kezdve a világirodalmon át – már 18 éves koromra elolvastam. Nekem nagyon korán kialakult, lett egy olyan képem, hogy mit szeretnék és mit tudok, a többivel meg nem foglalkoztam. Megint hangsúlyozom, hogy többszörösen szerencsés vagyok, hogy egyrészt a szüleim, másrészt az iskolám részéről ez megértésre talált, mert objektív szempontok alapján nekem nem biztos, hogy érettségit kellett volna kapnom.
BE: Így, amikor már dolgozó emberként te magad keresed a saját kenyeredet, bár középiskolásként azzal foglalkoztál, amivel szerettél, most is úgy érzed, hogy megtalálod ezt, vagy be kell vállalnod kötelező, kevésbé szeretem dolgokat is?
BT: Szerintem nincs olyan ember, akinek ne kellene bevállalnia kevésbé szeretem dolgokat, de összességében az, hogy könyvkiadónál szépirodalommal, ráadásul kortárs magyar és világirodalommal foglalkozhatok, és adott esetben épp az idén indítunk a kiadónál egy fiatal kortárs sorozatot, ami az én kezdeményezésem volt, ezek mind nagyon-nagyon fontos dolgok. Tehát azt érzem, hogy van értelme annak, hogy dolgozom, meg rengeteg tehetséget látok, ami baromi jó dolog, hogy kötethez meg nyilvánossághoz lehet őket segíteni. Nyilván, mint minden munkában, a kiadóiban is van egy rakat olyan rész, amit nem szeretek, de ez meg olyan, hogy valamiből meg kell keresni azt a pénzt, hogy az ember 500 példányos vagy akár 300 példányos rohadt tehetséges költőket adjon ki. Ez egy ilyen buli.
BE: A könyvkiadásnak nagyon nagy kultusza van. A könyvfesztiválok nagyon sikeresek külföldön is, Magyarországon is. Főleg a gyerek és az ifjúsági könyvek nagyon mennek most. A kortárs irodalmi, líra szerinted hasonló felvirágzás előtt áll?
BT: Jó kérdés… azt gondolom, hogy egyfelől elég rossz irányba mutatnak az úgynevezett magyar kultúrpolitika irányai, ha egyáltalán beszélhetünk kultúrpolitikáról. De úgy fogalmaznék, hogy sajnos egyre inkább beszélhetünk egyfajta kultúrpolitikáról. De ha magában az oktatásban nem történik valami szemléletváltás, amelyik az olvasás kultúrájának a fellendítését szolgálná, akkor nagyon-nagyon biztató jóslatokkal nem tudnék szolgálni.
BE: Látsz változást? Nem feltétlenül föntről, hanem lentről jövő kezdeményezéseket?
BT: Szerveződést látok, és ez az, ami a sok probléma között valamelyes megnyugtató. Nem csak ezen a téren, az olvasáskultúra terén, hanem alapvetően a civil kurázsi azt hiszem, hogy egyre erősebb lesz, és ez nagyon fontos. Ahhoz hogy egy tényleg jó értelembe vett demokratikus ország működjön, ahhoz a civil kezdeményezések és az effajta alulról szerveződés elengedhetetlen. Most a nagy hidegben a hajléktalanok megsegítésétől kezdve elég sok területen kezd megmutatkozni, ami nagyon pozitív. Ami kevésbé pozitív, az az, hogy nyilvánvalóan az erősíti ezt a civil kurázsit, hogy gyakorlatilag ezt a fajta kultúrát vagy egyáltalán a magas kultúrának a teljes szegmensét újra a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekhez hasonlóan undergroundba próbálják kényszeríteni, de ezeket az éveket, évtizedeket is túl fogjuk élni.
Pont.
