Volt idő, amikor Andrea a szomszéd szobában, elalvás helyett hallgatta, amikor az új oldalra a taktusokat előre megrajzolja a mester, Malek Miklós. Esténként olyan színészek és zenészek próbáltak a zongoraszobájukban, mint Szécsi Pál, Huszti Péter, Ruttkai Éva, Kovács Kati, Koós János, Péter vagy Hofi Géza. Ilyen előzményeket követően talán nem is csoda, hogy az időközben nagylánnyá cseperedett kislányból életművész lett, aki otthonosan mozog a musical, a könnyűzene, a jazz, a prózai színház világában is, ill. dalszöveget és zenét is szerez. Bár apa és lánya ma már külön utakon jár, sorsuk gyakran összefonódik. Legközelebb április 18-án, 19 órától Szarvason, a Cervinus Teátrumban, ahová Kell egy kis csavargás című közös estjüket hozzák el. Múltról és jelenről Malek Miklós Erkel az Ferenc-díjas zeneszerző és karmester beszélt.
– A Malek családot senkinek sem kell bemutatni, hiszen mindannyian komoly érdemeket szereztek a hazai komoly-és könnyűzenei életben. Mennyire volt jellemző mindeközben az együttmuzsikálás?
– Ahogy gyarapodott a család, úgy lett ez egyre gyakoribb. A gyerekek látták a napi gyakorlatunkat, és ha akarták, ha nem, ők is csiszolódtak. Megtanulták azokat a dalokat, amiket éppen gyakoroltunk, ill. kívülről fújták azoknak a daraboknak a részleteit is, amelyek épp bemutatás előtt álltak. Ennek a kicsúcsosodása karácsonykor van, amikor mindig együtt zenél a család.
– Ezt úgy kell elképzelni, hogy a kis Andrea és Miklós ott fülelt a másik szobában, és eltanulta a hallottakat?
– Egyszerűen nem lehetett őket elzavarni. Andrea ott csúszott-mászott a zongora alatt, ahol szerzői és hangszerelői mivoltomban a legtöbbet tartózkodtam. Gyakran odajöttek hozzám a fellépők, átvettük milliószor a dalszöveget, a lányomat pedig egyszerűen nem lehetett elzavarni. Egytől egyig tudta a dalokat. Ugyanez történt a Miklóssal is, annyi különbséggel, hogy közben belépett a technika is az életünkbe. A gyerekek szerintem mindig sodródnak a szüleikkel. Sokszor nem is igazán tudják, miről van szó. Előbb-utóbb persze kialakul a saját értékítéletük, és el tudják dönteni, hogy nekik az adott terület tetszik-e vagy nem. A mi esetünkben egyik gyerekemet sem kellett zenészpályára kényszeríteni, ők maguk választották. Miután túl voltunk az első nagy frászon, hogy van-e zenei hallásuk, szinte ki volt jelölve az útjuk.
– Az évek alatt pedig mindkét gyermeke önálló egyéniséggé érett, önálló zenei látásmóddal. Ma már ki tud bújni az apai szerepből, és egy kicsit kívülről szemlélni őket?
– A kritika mindig is jelen van. A művészet maga olyan műfaj, hogy az ember állandóan tele van kétségekkel saját magával és másokkal szemben is. Persze a gyönge pontot megtalálni a másikban, mai terminussal élve „lecikizni” a másikat mindig a legkönnyebb. Helyénvalóbb lenne észrevenni a jót, és építő kritikát mondani. Bár közhelyesen hangzik, de ez sokszor azt jelenti, hogy be kell csomagolni a véleményünket. El kell fogadnunk, hogy mi sem vagyunk tévedhetetlenek. Sőt. Minden eset más, és más hozzáállást igényel. Másképp beszélünk pl. a stúdióban és megint másképp a színpadon, ahol az embernek a lámpalázát kell legyőznie. Természetesen nem a hagyományos értelemben vett lámpalázról van szó esetünkben, hanem inkább csak arról a mélyebbről jövő késztetésről, ami arra sarkkal, hogy odafigyeljünk, és a maximumot hozzuk.
– Mégis mi az, amit magával vitt a lánya az apai örökségből?
– Ez egy olyan munka, ami nagyon sok gyötrődéssel jár, de nem szabad sajnálni önmagunkat. Sosem szabad arra gondolni gyakorlás közben, hogy mennyi van még hátra. Ebből az állapotból ki kell vergődni, és csak akkor léphetünk a fejlődés útjára. Ezt magával vitte. És azt is megtanulta, hogy ez a hivatás napi teendő. Nem lehet hónapokat távol lenni tőle. Akkor ugyanis nem enged a téma hirtelen újra magához, hanem el kell telni egy bizonyos időnek. Ez fokozottan igaz minden alkotói tevékenységre.
– Rátérve a keddi műsorra, már a cím is árulkodó. A Kell még egy kis csavargás című musical 1976-ban született, és olyan örökzöld dallamokat tartalmazott, mint a Lazítani vagy a Söprik az utcát. Az előadók között pedig ott volt Koós János, Kovács Kati és Hofi Géza is. Mennyire szereti ezeket a dalokat a közönség Andrea előadásában?
– Ki fog derülni. Én bízom benne, hogy nagyon szerethetőek lesznek. A cím némileg Ars poeticaként is felfogható. Sokszínű műsorral készülünk: nemcsak a dalaimból fogunk játszani, hanem lesznek színpadi zenék, megzenésített versek, sok humor, és hangszerszólót is hallhat a közönség. Az utóbbi több mint tíz évben ugyanis hangszeres muzsikát komponálok. Épp ezért egy csellista barátomat megkértem, hogy jöjjön el Szarvasra, és játssza el az egyik darabomat, én pedig zongorán kísérem. Úgy látom, hogy Andrea is megértette a dalaimat egytől egyig, és az ő interpretációjában a közönség mindig talál olyan értékeket, amiket magával visz.