Bartus Gyula a Békéscsabai Jókai Színház Jászai Mari-díjas színművésze, színpadon minden estben átlényegül azzá, akit játszik. Az évad végén újra ő kapta a Gálfy László Gyűrű-díjat, amit 2008-ban alapítottak a legendás igazgató, Gálfy László emlékére. Először az alapítás évében – 2008-ban, elsőként vehette át a színház legmagasabb elismerését, amelyre az évad előadásainak rendezői jelölnek. Bartus Gyula a 2016/2017-es évadban négy nagyszerepet játszott, mindegyik alakítása bravúros volt. A Vízi Színház színpadán is többször láthatta a közönség színdarabban vagy önálló estjein, de volt Terefere, ami a színművész ötlete alapján született, ahol Tolcsvay Bélával és Vikidál Gyulával beszélgetett. De a Monte Criso Grófja című musical Danglars szerepét is nagyszerűen alakítja. A Szarvasi Vízi Színház színpadán önálló estjére készülő művésszel az előadás előtt beszélgettem.
– Az elmúlt évad az Öné volt a Jókai Színházban. Négy nagyszerű szerepben – remek alakításokkal mutathatta meg magát, mindegyik teljesen más, de egyben azonosak, láthatóan jól érezte magát szerepeiben. Melyiket, miért szerette?
Köszönöm szépen, és tényleg jó szerepek voltak. Nincs mindig ilyen évada az embernek. Igazából az van, hogy meg kell, hogy szeresse az ember az összes szerepét. Előállhat az a helyzet, hogy egy szerepet nagyon nem szeretnék „megcsinálni”, nem esnek jól a próbák, de előbb-utóbb el kell oda jutni, hogy megszeressem, mert a végén csak én megyek ki a színpadra. Ezért nem volt baj egyik szerepemmel sem. Mrožek Tangóját szerettem, azt nagyon szerettem, de az Ármány és szerelem kancellárja is közel állt hozzám, hasonlóan az Üvegcipő Siposa is. Ezek olyan szerepek voltak, amelyek kedvesek voltak számomra, és kár lett volna bármelyikért, ha nem úgy szólal meg. Boldog vagyok, hogy nem nyúltam mellé, hogy őszintén, a maga gonoszságával sikerült megmutatni a kancellárt. Szóval nagyon szerettem mindegyiket!
– Milyen érzés „gonosz” szerepet játszani?
A gonosznak több színe van. A gonoszságnak, az ármánykodásnak, a csalóknak, a hazugoknak, a gazembereknek több színe van, több fokozata van, hogy elhitesse a közönséggel a saját igazát. Igazából nem gonoszat játszom. Abban is hinnem kell, hogy mi az, amit döntök, abban a pillanatban a saját szemszögemből, az életvitelem, a cselekedeteim határozzák meg, és az minősít, hogy az gonosz. Tehát én, amikor rosszat teszek, nem mindig tudom, hogy ártok, hogy rosszat teszem, hogy gonosz vagyok. Az életben sem mindig döntünk jól bizonyos helyzetekben, hogy nem azt kellett volna kimondani, vagy nem azt kellett volna megkérdezni. De abban a pillanatban – a közönség szemében – gonosznak tűnik, mert a cselekedetei minősítik a tetteit. A mondatai, a tettei építik a karaktert.
– Ha már az Ármány és szerelemnél tartunk, az előadás nagyon jó volt – briliáns alakításokkal –, de a két fiatal főszereplő játéka nem hatott meg, mégis megvolt a katarzis érzése.
A művészet szubjektív, ki mit lát meg benne, olyan mint a zene vagy a képzőművészet. Lehetnek fenntartásaink, de nekünk, színészeknek ezzel nem érdemes foglalkozni, mert a szerepnek kell megfelelni. A színészet egy mesterség, amit meg kell tanulni. Sokszor nagyon fiatalon megkap a színész egy feladatot, amivel nem biztos, hogy meg tud birkózni vagy nem úgy sikerül. Több dolgon múlik, hogy jön össze. Huszonévesen a jellemépítés a feladata a színésznek, önmagát kell megismernie és felfedeznie, hogy igen, én ezt a pályát választom. Aztán ahogy telnek az évek, jönnek a karakterszerepek. Attól függetlenül, hogy fiatalon is úgy tanuljuk meg a mesterséget, saját magunkat, hogy minél több karaktert játszunk.
– A ma esti előadás díszlete a Nyírő József darab díszlete, meghatározó volt életében?
Igen, igen! A Jézusfaragó ember volt a címe, és nem véletlenül hoztam el most is, az előző évben is. Meghatározó élmény volt számomra, egyrészt mert a rendező Csiszár Imre, aki a Tangót is rendezte az elmúlt évadban, és mindkettő nagy találkozás volt, mert végtelenül igényes, nagy szaktudású szakemberről van szó, akivel lehet repülni már a próbákon, ha az ember érzékenysége, lelke kész arra, hogy befogadja, amit mond. Szakmailag nagyon jó találkozás volt vele dolgozni, akkor is, és az elmúlt évben is.
– Az évad végén megkapta a színház legnagyobb elismerését, a Gálfy-gyűrűt immár másodszor, és ön lett „Tapasztalt színművész” -ként is a legjobb. Mit jelentenek önnek az elismerések?
1999-ben Békéscsabán a Megye színésze-díját is megkaptam, mielőtt elszerződtem volna Miskolcra. Ez „szép-búcsú” volt köztem és a színház között. Mert akkor még nem tudtam, hogy 2004-ben majd visszajövök. A Gálfy-gyűrű pedig a színház és Gálfy László családja által alapított díj, és én lehettem az első, aki megkaphatta. Másodszorra már egy igazolás, hogy igen…
– Több drámát írt, (a hajléktalanokról szóló „Sör és cigi”-t, az ’56-os eseményeket feldolgozó „Életek árán”-t, valamint a „Lovak” című musicalét, amit bemutattak a Jókaiban). A „Lovak” című musicalt rendezte is, sőt jó zene is készült hozzá. Egy negyvennyolcas darab is felolvasásra került. Mesélne erről az alkotó tevékenységéről?
Szeretek színdarabot írni. Eddig három darabot sikerült színpadra vinni, sőt egy negyediket felolvasó est keretében mutattuk be, de ez nem színház volt, hanem olyan „egyéni vállalkozás”, mert nem volt rá kereslet, a forrásokat magamnak kellett összeszedni, pedig a megyéről szól, három előadás volt belőle. A Lovak volt az utolsó, ami színpadra került. Most a Kapszula című darabon dolgozom, amely már a dramaturg kezében van, zene kell hozzá, és talán a 2018/2019-es évadban bemutatásra kerülhet.
– Emlékezetes monodrámákat láthattunk itt a vízi színházban, ezeket Ön választja?
A Dózsát én választottam – Székely János írta – még ifjú koromban, Pécsen 1989-ben, 1992-ben Békéscsabán is bemutatták – akkor jöttem ide. 2016-ban felújítottuk, én nagyon szeretem. Kétszer volt úgy, hogy hiányérzetem volt a szakmai életemben, és lelkileg mindig átsegített a nehéz időszakon.
A Janus Pannonius-t Zalán Tibor írta és barátom, Merő Béla rendezte, és már 2008-ban is bemutattuk, akkor hét szereplővel, 2015-ben Komlóssy Kata volt a partnerem – néma szerepe volt, csak a végén szólalt meg. Mindkettő nagy fajsúlyú munkák. Szeretek egyedül lenni a színpadon, de félek is. A próbák és az előadások folyamán mindig felfedezek saját magamban valamit, amikor egyedül vagyok. Valahogy…, valahogy … ezek az előadások sokkal szabadabb vándorlást engednek meg a lelkemnek. Hogy jöhetek-mehetek a színpadon, mert nekem kell lekötni a közönséget.
– Azt olvastam, hogy a következő évadban Szabó Magda Születésnap című kisregény-adaptációjában dolgozik majd rendezőként. Miért ez?
A színház ötlete volt, hogy a Színi Tanház minősítő vizsgája legyen a Szabó Magda ifjúsági regényéből készült Születésnap. De ez egy ifjúsági előadás lesz, amelyben felnőtt színészkollégák mellett, nem kevés lehetőséghez jutnak a Színi Tanház növendékei is.
– Miért nem tanít, hiszen óriási tapasztalata van?
Nehéz kérdés. Biztos csinálnék rostavizsgát, és lehet, hogy a fél osztályt elutasítanám félévkor. Az nem jó, hogy én jobban akarjam, hogy színész legyen, mint ő maga. Ide jönnek, és ha egy mesterségórán az ember provokálja őket, azt gondolják „csesztetem” őket, pedig csak kíváncsi vagyok rájuk. Ha ő nem akar repülni, én minek dobáljam fel a levegőbe, mert csak nagyot huppan – és nyilván nem akar sokat esni. És valószínű az iskolának sem lenne jó, ha félévkor felére csökken az osztály. Ez nem lehet szempont. De az sem biztos, hogy a jelenlegi rendszerrel boldog felnőtt lesz. Van olyan is, aki görcsös, nem érzi jól magát, de képes éjszaka próbálni, azt biztosan nem tanácsolnám el.
– Köszönöm a beszélgetést, ilyen évadokat, sikereket kívánok művészi pályáján!
P.S.
Moliére A fösvény című vígjátékában Harpagon szerepét Bartus Gyula játssza. A tegnapi, augusztus 12-i előadás eső miatt félbeszakadt, így Harpagon szerepében Bartus Gyulát a közönség az augusztus 15-i esőnapon, 20:30-tól láthatja ismét.
A fotó a 12-i, félbeszakadt előadáson készült.