Háromévnyi szolgálat után augusztus 6-án, táborzáró istentisztelet keretében búcsúztatták az Újtemplomi Evangélikus Egyházközség lelkészét, Cairns-Lengyel Henriettet. A gyülekezet vezetője állítja, nagyon megszerette a helyi közösséget, a hegyek nélküli, sík környezetet azonban nem tudta megszokni. A lelkész augusztus 24-én köszön el végleg a településtől, a jövőben Mohácson teljesít szolgálatot.
– Amikor ideérkezett, úgy fogalmazott, hogy szeretne hosszú távon itt maradni. Miért döntött akkor három év után mégis a távozás mellett?
– Nem vezettek összetett szempontok, egészen egyszerű oka van a távozásomnak. Mégpedig az, hogy bármennyire is szeretjük Szarvast, az itteni embereket és a gyülekezetet, egész egyszerűen sem a férjem, Peter, sem én nem tudtam megszokni az Alföldet. Tudom, hogy sokan nem hiszik el, és úgy gondolják, hogy van mellette más is, de nem. Ennyire egyszerű. Amikor adódott a lehetőség egy új lelkészi állásra, úgy gondoltam, hogy megpróbálom. Megpályáztam, kivártam, hogy mi lesz, és az Úristen úgy gondolta, hogy mégiscsak menni kell, mert sikerült.
– Milyen sokáig érlelődött Önökben a döntés?
– Nem igazán gondolkodtunk rajta. Egyszerűen azt vettük észre, hogy az elmúlt tél nagyon megviselt bennünket. Talán azért, mert ez egy nagyon hosszú, hideg tél volt. Mi olyan emberek vagyunk, akik szeretnek túrázni, kimozdulni, különböző sportokat űzni, s ezekben a hónapokban a nyirkos, ködös időjárás meggátolt bennünket ebben. Ez nagyon megviselt mindkettőnket. Mégsem jutott eszünkbe, hogy menni kellene, csak akkor, amikor adódott ez a mohácsi lehetőség. Azért örültem neki, mert pécsi lévén elég jól ismerem ezt a vidéket, s úgy gondolom, hogy jó lesz ismét visszatérni a hazai tájakra.
– Való igaz, mindenkire hatással van az időjárás, a legtöbben mégis azt vallják, hogy ennél sokkal fontosabb ez emberi közeg, amiben élünk. Ez nem jelentett visszatartó erőt?
– A gyülekezet és az egész város nagyon kedves számomra. Szarvas egy gyöngyszem, aki itt él, tudja és látja. Egy gyönyörű település sok-sok lehetőséggel, ami a nyári időszakra különösen igaz. A gyülekezet nagyon aktív, nyitott, egymást segítő, szerető közösség, ahol élvezet volt minden egyes napot eltölteni. Ezért volt egy kicsit nehéz meghozni ezt a döntést, mert ha tehetném, vinném az egész közösséget magammal. Nagyon fognak hiányozni. Csak azt mondhatom, hogy Alföld volt az egyetlen, amit bármennyire is igyekeztünk megszeretni, mégis kifogott rajtunk.
– Az első beszélgetésünkkor azt mondta, hogy megfáradt tekinteteket, hitet és reményt látott tükröződni az itt élők szemében. Milyen volt akkor a hitélet, s mi változott esetleg időközben?
– Amikor ideérkeztem, nagy reményekkel fogadtak, s úgy éreztem, hogy nagyon sokat várnak tőlem. Egy kicsit tartottam is attól, hogy talán nem tudok majd minden kívánságnak megfelelni. Időközben azonban kiderült, hogy egy hullámhosszon vagyunk a gyülekezettel, ezért nagyon sok mindent meg tudtunk valósítani: hitéleti célokat, lelki megújulást, és mindenekelőtt azt, hogy kilépjünk abból az állandó körfogásból, amelyben már jó pár éve benne voltunk. Ehhez pedig kellett valaki, aki olyan kvalitással rendelkezik, aki mindezt elősegítheti. Úgy tűnik, az Úristen tudta, mit csinál, mert valószínű az én személyemre volt szükség ahhoz, hogy lecsengjen a múlton való rágódás, és ne azt nézzék, hogy mi volt, hanem azt, hogy mi vár ránk. Én alapvetően egy nyugodt természetű ember vagyok, s állítólag ez sugárzik is belőlem. Elképzelhető, hogy ez a nyugalom ragadt át az emberekre is, de emellett úgy érzem, a gyülekezet lelkileg is megújult. A hitélet mellett foglalkoztunk a temetőben 50 éve felhalmozódott szemét elszállításával, és Mótyán Tibor közreműködésével újra felvettük a kapcsolatot a poprádi testvérgyülekezettel is. A reformáció 500 éves évfordulója alkalmából szeptemberben hozzánk érkező kiállítás sem valósulhatna meg, ha a gyülekezetben nem indult volna el a párbeszéd.
– A gyülekezet létszáma is gyarapodott? Érzékelhető ez a folyamat?
– Én úgy gondolom, hogy igen. Az istentiszteleti alkalmaink elég nagy látogatottságúak, vasárnaponként átlagosan 50-60 fő jelenik meg a templomban. Nagyon sok fiatal, kisgyermekes család kezdett el hozzánk járni, akiket nagy örömmel fogadunk, mert ők is azt érzik, hogy itt jó lenni. De emellett anyagilag is gyarapodtunk, nem beszélve arról a lelki megerősödésről, amit megtapasztalhattunk.
– Ezek szerint a változások zöme Önhöz, az Ön személyiségéhez köthető. Nem tart attól, hogy mindez a távozásával elveszik?
– Nem, mivel ezek a tulajdonságok a gyülekezetben korábban is megvoltak, csupán szükség volt egy katalizátorra, aki előhozza. A búcsú nehezén már túl vagyok, hiszen augusztus 6-án volt az utolsó istentiszteleti alkalom, amelyen még én szolgáltam. Ez sokunk szemébe könnyeket csalt. Aki már költözött, az tudja, hogy a pakolás milyen kaotikus állapotokat tud előidézni, de egyben sok energiát és gondolatot foglal le. Jó tudni, hogy van utánpótlás, és a lelkész úr, aki már megérkezett, nagyon lelkes, úgy vélem, hogy kiválóan alkalmas a gyülekezet továbbvezetésére.