Vannak nemzetek – közéjük tartozik a magyar is – amelyeknek nincs miért elrejteni a múltjukat. Nem is tehetnénk, hiszen az évszázadok alatt összefonódott más nemzetekével. Ehhez ki kellene törölnünk az emlékezetünkből minden örökséget, ami több száz éven keresztül apáról fiúra hagyományozódott, s a mit röviden így nevezünk: a történelmünk. Ebben az egyetlen fogalomban benne kavarog egy ezer éves múltra visszatekintő nemzet minden dicsősége és szenvedése, a régmúlt és a közelmúlt valamennyi gyötrő és felemelő pillanata, amelyet dédapáink, nagyapáink és apáink éltek meg. Nekünk vállalnunk kell ezt az örökséget, hogy ha eljön az ideje, szégyenkezés nélkül adhassuk tovább.
„Lehajtom fejemet a hősök emlékének…”
Évről évre arra törekszünk, hogy méltón emlékezzünk meg nemzeti ünnepeinkről. Versekkel és dalokkal próbáljuk felidézni a gyerekek számára azokat az eseményeket, amelyekről a történelemórákon tanulnak.
De mindig ott marad a kérdőjel, sikerül-e megérteniük, átérezniük azt a hangulatot, amit a szövegek és a képek sugallnak? Megdöbbennek-e, amikor kortársaik jelennek meg a kivetítőn fegyverrel a kezükben?
“’56 őszén még a szél is másként zúgott,
Tengernyi szenvedésből felcsapott az ár.
’56 őszén lyukas zászlónk égre kúszott,
Leomlott a vörös kártyavár.” /Nemzeti hang/
Vagy amikor felcsendül az Omega-dal: „Harmatos bokor ölén, egy fiú, olyan, mint én, egy fiú alszik csendben, golyó van a szívében.” A gyerekek arcát látva megérintette őket az ünnepi megemlékezés, amely egy Kormorán számmal zárult:” Lehajtom fejemet a hősök emlékének, kik fáklyák, lángok, fények, tudták, miért élnek. …Voltak, vannak, s lesznek még, akik sohase félnek. Lehajtom fejemet, a hősök emlékének.”
Jani Erzsébet
