„Az ember nem a létezők ura, hanem a lét pásztora.” – írja valahol Heidegger német filozófus. Az ember különös létező. Olyan különös, és különleges létező, aki a múlt és jövő közötti találkozópontban a jelenben lüktet, tevékenykedik, és alkot. Teszi ezt megélt múltbéli fájdalmakkal, örömteljes eseményekkel, félelmeivel, vágyaival, érzelmi és értelmi előrepillantásaival. Életünket kusza fonalakként szövik át az emlékek közötti kutakodásaink, a várakozásaink, az örökkévalóságot karcolgató semmisségünk nagyszerűségei. Az emberi létező mindig is az örökkévalóság határán billegő valami, ami a várakozás és beteljesülés, az Istenben részesülés nagyságában való toporgás lélegző lenyomata.
Különösen nehéz ezeket a sorokat papírra vetnem, mert végszót kell írnom egy kiváló „mester” élet-margójára, és csak érzelmek tódulnak föl bennem, mint egykori tanítványban, egykori őt csodáló tanítványban.
Prjevaráné Mikus Mártát 2017. december 4-én búcsúztattuk a Szarvasi Ótemetőben, könnyek között, emlékek között kutatva egy olyan egykori munkatársunk elvesztésének pillanatában, aki a mindennapjainkban ma is jelen lévő agilis és szorgalmas nyugdíjasunk, nagymamánk, és közösségi emberünk volt.
Márti 1976-ban szerezte meg óvodapedagógusi végzettségét, és 1977-től dolgozott a Szarvasi Képzőben, a Gyakorlóintézményben. Bölcsész oklevelét a Szegedi Tudományegyetemen szerezte, pedagógia szakon. Szakvizsgáját 2005-ben szerezte közoktatás vezetőként. Munkáját mindig az a lélektől lélekig áramoltatott „valami” határozta meg, amit mi csak egyszerűen pedagógiának hívunk.
Visszaemlékezem főiskolás koromra, amikor a Tulipán csoportba először léptem, és Márti kedves szava, feszültségoldó kedvessége, egy pillanat alatt tette izgalmassá azt a pályát, ami félelmetes-kíváncsisággal vonz ma is. Kedves szigorúság, következetesség, követelés, aminek forrása a tisztelet, a másik ember, a hallgató tisztelete volt. Lenyűgöző pedagógiai tudása, komplex látásmódja, feltétel nélküli gyermekszeretete, szilárd neveléstudományi elméleti és gyakorlati jártassága minden megbeszélő órát feledhetetlenné tett, és észrevétlenül „fertőzte” hallgatóit, a szakma szerelmével. Amikor tizennégy év múlva visszatértem a főiskolára dolgozni, első találkozásunk „mester és tanítvány” néma ölelésében zökkentett vissza bennünket az időben, és hamarosan nagymamaként újra együtt lehettünk, beszélgethettünk, mint remek közösségi ember, és közösséget formáló alkotótárs. Szerettem a „civilségét”, a tettrekészségét, a város közéletében való nem hivalkodó buzgalmát, a kétkeziségét, a család iránti végtelen szeretetét, a mindig érdeklődő mosolyát, bíztatását, és büszkeségét, hogy közünk volt, és közünk van egymáshoz… Innen is csak teveled.
És most szavakat kellene találnom… nem találok. Lelki virrasztás ez a magamba temetett emlékek margóján.
Mikus Márti hatvanegy éves korában hunyt el. Neveltjeiben, főiskolai hallgatóiban tovább él lelkiismeretessége, emberi lüktetése, tudása, örökös adni akarása.
Bíró Gyula igazgató, főiskolai mestertanár