Az időjárás is megsiratta a doni hősöket. Január 13-án az egész napon át könyörtelenül, kitartóan hulló cseppek szolgáltak aláfestésül Vihar Béla sorainak. A költő egy doni harcmezőről hazatérő katona küzdelmes hazaútját írja le, párhuzamba állítva egy végletekig meggyötört, reményvesztett bajtárséval. A Liszi Melinda és Czitor Attila, a Békéscsabai Jókai Színház művészeinek tolmácsolásában előadott vers hűen ábrázolta azt a sorstragédiát, amely 75 évvel ezelőtt több mint százezer magyar áldozatot követelt.
„Tíz lépés, ezer kilométerek tíz lépése…
Így építettem utat a reményekből hazafelé.
A szélben, a fergetegben
a magasba emeltem fejem,
s megáldottam tíz lépések hóba vájt jeleivel
azt a napot, amely felkel majd a béke ragyogásával,
s végre jó lesz embernek lenni….” (részlet Vihar Béla: Egy katona megy a hóban c. verséből)
Ünnepi beszédet Szenes János, a Történelmi Emlékút Közalapítvány kuratóriumának elnöke mondott. Kiemelte, Szarvason – Kepenyes György, doni veterán kezdeményezésére – közel negyedszázada magasodik emlékmű a történelem egyik legvéresebb ütközetének mementójaként.
– Tegnapelőtt felhívott Budapestről egy nagyon kedves ismerősöm, hogy az apja nevét idézzem fel ezen az évfordulón. Azt én sem tudtam, hogy az apjával együtt két nagybátyja is ugyanazon tragikus, véres napokban esett el, a Don poklában. Mindhárman szarvasiak voltak, munkaszolgálatosok, és egy őrült eszme hajszolta őket a halálba, csak azért, mert egyszerre születtek magyarnak és zsidónak. Míg apjaik és nagyapjaik jók voltak arra, hogy vitézségi arany-és ezüstérmekkel a tarsolyukban a magyar földet védjék az I. világháborúban, ők már nem – idézte fel Ungár Zoltán, Ungár György és Ungár Sándor sorstragédiáját.
Hozzátette, tartozunk azzal az ötvenezer munkaszolgálatosnak és a több száz szarvasinak, hogy emlékezzünk rájuk, köztük olyan kiemelkedő személyekre, mint Petschauer Attila olimpiai bajnok vagy Rejtő Jenő író. Név szerint említette Klimaj Andrást, aki hadifogságban vesztette életét, Laborcfői György tizedest, akit az urivi áttöréskor ért a halál és Del Antalt, aki 1942 nyarán áldozta életét a hazáért. A Szarvasról elszármazottak közül Kékesi Kazánc Lajos géppuskás szakaszvezető alakját idézte fel, aki teljes zászlóaljával együtt egyetlen ütközet alatt tűnt el örökre az élők sorából.
A II. magyar hadsereg tisztjei közül Marcsa Zoltán, Vasvári Frigyes, Rahács István, Farkas Zoltán és Szügyi Zoltán ezredesek neveit sorakoztatta fel, akiknek köszönthetően több száz magyar menekülhetett meg a halál torkából. A tábornokok sorából vitéz Varjasi Gyula vezérőrnagy hőstettét emelte ki, aki fegyverrel a kézben vezette ki katonáit a harcmezőkről.
Zárásként kérte az emlékezőket, hogy aki teheti, látogasson el a budapesti Hadtörténeti Múzeumba, a budaörsi német-magyar temetőbe, valamint a bolgyirevkai és a rudkinói magyar katonai temetőkbe, ahol tíz, ill. huszonhétezer magyar honvéd alussza örök álmát.
A rendezvény végén Lázár Zsolt esperes és Horváth Z. Olivér lelkész imádkoztak a hősökért, majd néma főmeghajtással kísérve a résztvevők koszorúkat helyeztek el az emlékoszlopnál.
