Timkó Jánost nem könnyű szóra bírni. Rövid, tömör válaszai mögött azonban sok érzelem bújik meg, amit újabb kérdések után nagyon picit kibővít, de mindig vigyázz arra, hogy titkait ne fedje fel. Éppen ez a titokzatossága teszi érdekessé a fiatal színművészt. Munkája mellett a Színművészeti Egyetem második évfolyamát kezdte el. Molnár Ferenc Az ibolya című vígjáték díszbemutatója után beszélgettünk, amelyben a Zeneszerzőt alakította.
– Milyen Zeneszerzőt láthatunk Timkó János előadásában?
– Az a fajta férfi, aki nem nőtt még fel, racionális, de korlátok között él. Azért benne van a férfi is egy-két megmozdulásában. Valószínű korán nősült, idősebb nőt vett el. Keretek között él. Úgy működik, mint egy matematikus, aki beszabadul a bohém világba. Kiszabadul a racionális világából.
– Milyen volt a próbafolyamat, milyen volt a rendező Korcsmáros Györggyel dolgozni?
– Nekem Gyuri volt az első igazgatóm. A GNM Színitanoda elvégzése után színészként ő szerződtetett. Az Anconai szerelmesekben rendezett, aminek rendezést Forgács Péter kezdte el, de Gyuri fejezte be. A Chicagot viszont ő rendezte, akkor dolgoztunk együtt, utána ment el.
– A sajtótájékoztató után azt mondtad, a civil Timkó János más, mint a Zeneszerző karaktere. De ahogy láttam remekül belebújtál a kamaszos hévvel ébredező Zeneszerző bőrébe…, hiszen az arcod megint többet mondott el a megírt Molnár szövegnél, ettől vált élővé a Zeneszerző alakja, ebben is teljesen azonosultál a szereppel.
–Lehet, hogy tévedtem kicsit. Persze ennyire azért nem vagyok racionális, mint a Zeneszerző. Aki színházban dolgozik, azért valahol belül meg kell találnia önmagában a gyereket. Nekem ez nehezebb, messzebb van. De meg kell találni…, én nem vagyok gyermektípus. Annyira kölyök sem vagyok, mint a zeneszerző. De meg kellett keresni magamban a Zeneszerző alakját.
– Mondtad, hogy minden szerephez kell egy kapaszkodó magadból a szerep megformálásához…
– Igen, persze, az mindig kell, hogy megtaláld magadban. Ha nincs, az nehezebb, fel lehet építeni úgy is, de az egy másik technika.
– Szíved, lelked benne van alakításaidban. Mindig ezer fokon égsz a színpadon?
– Ezt nem lehet másképpen csinálni. Illetve lehet, csak nem érdemes, nincs értelme félgőzzel játszani, minek? Én ebben hiszek! Popper Péter írta A pokol színeiben, hogy kétfajta színész van, a „varázsló” és a „komédiás”. A ”varázsló” az, aki a lelkét beleadja, belülről építkezik, a „komédiás” színészi teljesítménye egyenletes, jól alakítja szerepeit, de ő „csak” játssza a szerepet, de azt nagyon jól. A „varázsló” belebújik a szerepébe, minden szerepében szétszedi és összerakja önmagát. Nagy amplitúdóval ég, ez több öröm és több fájdalom, de nagyobb átváltozásokra képes. Szerintem valahol a kettő között kellene lenni, mert csak így van értelme. Csak úgy tudsz próbálni, ha nem adsz bele mindent, mert egyfajta kontroll kell, pont azért, hogy legyen alap, amire rá tudsz építkezni mozgásban, szerepformálásban. Amikor összeállt, akkor lehet égni. Ez egyfajta kirakós játék is egyben.
– A csoda, a varázslat…
– A színészi munka sem más, mint az esztergályosé, az ácsé, vagy a kőművesé. Csak mi az érzelmeinkkel dolgozunk. Az emberi emócióval, érzésekkel, hangulattal. A kőműves a kőműveskanállal, a téglával, az esztergályos vassal, a színész a lelkével dolgozik.
– De ti el tudjátok játszani az érzelmeiteket, a fájdalmatokat, a bánatotokat…
– Szerencsések vagyunk…
– Lehet, hogy ez sok szempontból fájdalmasabb, lelkileg nehezebb is számotokra.
– Igen, de ez is egy szakma, itt a színésznek, mint bármely szakembernek jól kell végeznie a dolgát, hogy a néző elégedett legyen az előadás végén.
– Milyen munkák várnak rád a Molnár-darab után Szarvason?
– Lesz még egy hét múlva két Ibolya. Utána Felolvasószínház. Október közepén Ármány és szerelem. A Fekete Péter zenéjét én rakom össze. Új szerepben a Macska a forró bádogtetőn című Tennessee Williams darabban játszom majd Brick szerepét a következő év elején, Dósa Zsuzsa rendezésében.
– János köszönöm a beszélgetést, sok sikert pályád során!
Galambos Edit
Fotó: Babák Zoltán