Szombat este a Cervinus Teátrum Margócsy-termében került sor Hartay Csaba: Rajongók voltunk című könyvének bemutatójára. A cikk szerzőjének kérdezőtársa volt Demencze Ilona, az Olvass hazait blog szerzője. A közel 90 fős közönség előtt zajló hol önfeledten vidám, hol melankolikus beszélgetés rávilágított: a Turbo nem retro regény, nem csöpögős nosztalgia, hanem sokkal inkább korszakos regény. Köszönjük az est támogatását a Bor és Gravírnak.
Eddig a hír.
Ami pedig nem fér bele egy tudósításba az ez:
Nem tudom szavakkal közhelyek nélkül kifejezni, hogy mitől lesz jó egy könyv. Említhetném a stílust, a cselekményt vagy a szereplők rokonszenvességét, de ez nem adja vissza azt a zsigeri élményt, amelyet egy jó könyv elolvasása okoz.
Csaba regénye nemcsak az ütős és feltűnő borító miatt lett népszerű, hanem azért, mert elénk tárja (bár sokkal jobb kifejezés, hogy elménkbe idézi) azt a kort, amelyben felnőttünk. Kamaszkorunk, ébredésünk ideje egybe esett Magyarország demokratizálódásával, bár ebből szerencsére nem sok észlelhető a könyvben. Nincsenek direkt utalások, nincs politika. De sokkal inkább ott van a könyv lapjain, szinte érződik a kor illata: a mai szemmel nézve ócska hambié, a szárazjégé a diszkóból és persze a vacak, pancsolt alkoholé, amibe azért csak belekóstolt egy serdülő. Szándékosan nem írok fiút (bár a könyv elbeszélője az), mert ezek az élmények ugyanúgy megvoltak a lányoknak is.
Felnőtté válásunk egyet jelent az ártatlanságunk elvesztésével, a nagy rácsodálkozások, a nagy hevülések kora ez: egyszeri és megismételhetetlen. Már nem tud bennünket úgy lázba hozni semmi, mint az a várakozás, amit akkor megértünk. Vártuk a postát, egy szerelmeslevélért. Vártunk sorokban, iskolában és boltban. Vártunk, hogy bejuthassunk a diszkóba, vártuk a nagy találkozásokat, amiket előtte megbeszéltünk. Vártunk egy számra a tévében vagy a rádióban. Vártunk a mozira és arra a fiúra/ lányra a suli folyosóján. Vártuk a nyári szünetet és persze a végét is, hogy újra találkozhassunk. Vártuk, hogy megtörténjen velünk egyszer majd az élet.
Talán elmondhatom: mindegy a színhely vagy a kor, a novellafüzérhez mindenki hozzá tudja tenni a maga sztoriját, mindenki fel tudja idézni az „első” élményeit. Na, ez a könyv ettől jó. Úgy érzed a sajátodnak, hogy egy kissrác szövegel neked, veled – rólad.
Bődi Etelka