G.E.
Dr. Dósa Zsuzsa a Cervinus Teátrum művészeti igazgatója rendezi a 2019. év első bemutatóját a Cervinus Teátrumban, Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című drámáját. A művészeti igazgató-színésznő-rendezővel beszélgettem, aki olyan energiával, olyan csillogó szemmel, olyan szeretettel, olyan lelkesedéssel beszélt a születendő alkotásról, amit ez az írás nem biztos, hogy visszaad.
– Bátorság kell ilyen komoly mondanivalójú dráma színpadra vitelére, és nagyon merész vállalkozás, de a drámát ismerve tudom, hogy remekmű. Miért Tennessee Williams? Miért a Macska a forró bádogtetőn?
– Igen, valóban remekmű! Vannak a szakmában nagy klasszikusok, például az orosz Csehov, Gorkij, és vannak az amerikai klasszikus darabok, amelyek később íródtak, de olyan drámákat írtak, amelyek ma is időtállóak például: Miller, O’Neill és Williams. Az Ármány és szerelem is időtálló történet, de ott megpróbáltuk megmutatni a kor szellemét is, kicsit visszatérni a jelmezekben, díszletben, vagyis egy kis történelmet is megmutatni az akkori társadalom életéről, viszonyairól. Tettük ezt azért, mert az emberiség problémái nem változnak. Ugyanazokkal a gondokkal, problémákkal küzdünk, küszködünk. És itt van ez a Tennessee Williams dráma, aminek a története Amerikában játszódik az ötvenes években, egy család története, de akár játszódhatna itt Szarvason is ma, mert az emberi problémák nem változnak.
Azért választottam ezt a drámát, ami egy család történetén túlmutat, mert rengeteg viszonyt, problémát, olyan kérdéseket vet fel, amelyekkel nap mint nap szembenézünk, szembe kell néznünk. Másrészt azért, mert nagyon szeretem az amerikai irodalomnak ezt a pszicho-realizmus korszakát – ide tartozik Miller, O’Neill és Williams. Tennessee Williams nem ismeretlen a nézőknek, hiszen mindkét Pulitzer-díjas művét megfilmesítették, a Macska a forró bádogtetőn-t 1958-ban, a főszereplő Paul Newman és Elizabeth Taylor volt. Williams olyan örökérvényű, amit minden színháznak műsorára kell tűznie.
A mi színházunk is eljutott arra a pontra, hogy a szórakoztató előadások mellé már bemutathatunk drámát is, mert van rá közönségigény. Azt gondolom időről, időre utat kell mutatni, elgondolkoztatni. Az ember nem tudja megváltani a világot – csak a magunk világát változtathatjuk meg – de azt hiszem, ha mindenki csak egy ici-picit jobban csinál valamit kapcsolataiban, akkor már sokat tett. Úgy gondolom ez az előadás, ez a történet segítséget nyújthat ebben. Volt már erre példa a kamaratermi előadásoknál. A Jó éjszakát mama, például olyan beszélgetéseket, gondolkozásmódot indított el, olyan kommunikációt a nézők között, és velünk is, ami megbolygatott nehéz emberi témát, megérintette az embereket. Vagy ott volt a Szigorúan Tilos!, ami szintén nem egy könnyű történet. Úgy gondolom, nekünk az is feladatunk, hogy felvessünk ilyen témákat. Ezt kell megkeresni és elindítani a gondolkodást. Egy-egy ilyen bemutató apropót jelent a gondolkozásra. A mi dolgunk, hogy megtegyük az első lépést, elővegyük a darabokat, színpadra állítsuk, a nézőket pedig megérintse, hogy beszélgessenek utána.
– A drámához Tennessee Williams két harmadik felvonást írt, Szarvason melyiket látjuk majd?
– Az eredetit, az elsőt, azzal a kitétellel, hogy természetesen mindkettőt ismerem. Sokat dolgoztam a szövegkönyvön, mert nagyon hosszú – mint a klasszikusok általában. A drámát dramaturgiailag kicsit átfésültem, kicsit leporoltam. Az eredeti drámában sok az ismétlés, amire ma már nincs szükség, ezért rövidítettem. És igen, két harmadik felvonást írt Williams. Az elsőt, amit eredetileg írt realistább. Nagyon sokat gondolkoztam rajta. A harmadik felvonást megírta még egyszer és Williams csatolta is a drámához azzal a megjegyzéssel, „ahogy New York-ban játszották”. Nagyon sokat gondolkoztam rajta miért kellett ez, hiszen eléggé megváltoztatta a harmadik felvonást, a tényét is, és a hangulatát is, a kimenetelét is. Arra a megállapításra jutottam, hogy valószínűleg az amerikai elképzeléseknek nem felelt meg az első változat, ritkán vállalnak be egy nem pozitív végkicsengést. Európában, de itthon is inkább szeretjük látni a valóságot, nem oldjuk fel a konfliktusokat, nem oldjuk fel a szereplőket, a néző nézzen szembe azzal, hogy bizony a tragikus események vége lehet tragédia is. Szembe kell nézni azzal, hogy ha valaki haldoklik, az meghal, és nem fog feltámadni. Amerikában kell a „rózsaszín álom” de mi semmiképpen nem ezt mutatjuk meg, én nem ezt választottam, mert a dolgok egy csapásra nem változnak meg. A második változat olyan mintha egy jó tündér elszállt volna a család fölött és mindenki meggyógyult volna. Ez kicsit hihetetlen. Ez szerintem gyöngítette a drámát. Williams ráadásul rengeteg instrukciót ad, ami szerinte erősíti a drámát. Például az apa-fiú beszélgetéskor vihar tör ki. Hát a vihar, ne törjön ki, csak a színpadon a két ember között, ezt a két színésznek kell megteremteni külső behatás nélkül, a két férfi beszélgetése adja a drámát. Én a valóságot szeretném megmutatni.
– Én a megbocsájtást éreztem a második változatban…
A megbocsájtás benne van, de az, hogy mindenki mindenkinek, ez nem lenne igaz. Az életben nem bocsájtunk meg, vagy ha igen nagy áldozatok árán. Egy házasság, ha tönkremegy, ha beszélünk is róla, megbocsájtunk, a tüskék ott maradnak. Hogy ezek a tüskék eltűnjenek, a következő időszakban nagyon sokat kell dolgozni, hónapokat, de inkább éveket, hogy eltűnjenek. Sokat, nagyon sokat kell tenni érte, mert ez nem csettintésre történik, olyan nincs. Egy-egy feszült helyzet visszahozhatja a tüskéket. Az ember változtatni tud, de változni alapjaiban nem. Az élet nem könnyű. A szövegkönyv átdolgozásakor a New Yorki változatból átmentettem bizonyos pillanatokat, bizonyos helyzeteket, de nem a főszereplőket érintően, Brick és Margaret az első, nagyon tényszerű, nagyon határozottan megírt változat szerint játszanak. A mellékszereplők életét érintően vettem át, mert azt az elsőből kihagyta a szerző. Az első nagyon le van csupaszítva, a második meg túlságosan fel van cicomázva. De a lényegen nem változtattam. Persze szeretném nyitva hagyni a kérdést, mert hiszen erősen megjelenik a szexualitás kérdése, én ebben sem hiszek, hogy ez egyik pillanatról a másikra változni fog. Ahogy abban sem, hogy a szerelem egyik napról a másikra elmúlik vagy, hogy újra fellángol. Ezért tenni kell, ez egy esély a szereplőknek. Sőt azt szeretném megerősíteni, hogy megvan rá az esély. Megvan rá az esély, ha jól gondolkozunk, ha kompromisszumokat vagyunk képesek kötni, ha tiszteljük a másikat, ha egymásból táplálkozunk meg van rá az esély, hogy a nagy szerelmet folyamatosan szinten tarthatjuk és megőrizzük. De arra is megvan az esély, hogy egy kisebb szerelemből egy mélyebb tiszteleten alapuló szerelem, szeretet növekedjen ki. Szeretném megadni az esélyt Bricknek és Margaretnek, hogy ha együtt elindulnak – hiszen két rendkívüli egyéniség a két főszereplő – akkor van esélyük, hogy nem kioltják egymást, hanem megerősítik, hiszen két rendkívüli pár, akik szeretik egymást, ezért megerősödve mennek tovább együtt az életben. De végül is a néző dönti majd el, saját életére építve, hogy ő hogyan képzeli a két főszereplő sorsát.
Galambos Edit
A fotót Babák Zoltán készítette.
