Szinte mindenkinek az életében eljön az a pillanat, amikor megáll, és visszanéz. Van, akinél ez a múltba révedés nem csupán saját maga, szülei és nagyszülei életútjának végiggörgetését jelenti, hanem származására és távolabbi felmenőire is kiterjed. Boross Bence az életkor tekintetében mindenképp kakukktojásnak tartja magát, mert a többséggel ellentétben már egészen kicsi korától érdeklődött a családtörténet iránt. Vélhetően ebben az is közrejátszott, hogy öt dédszülőjét ismerte, illetve családtagjai közül többen őriztek olyan feljegyzéseket, amelyeket segítettek az első lépések megtételében.
– Sok esetben elszalasztjuk a lehetőséget, hogy amíg nagyszüleink, dédszüleink élnek, addig beszélgessünk velük. Ez olykor még a szülők esetében is. Általában, ha elhangzik a „bezzeg az én időmben” kezdetű mondat, már nem vagyunk kíváncsiak a folytatásra. Pedig ha néha meghallgatnánk őket, a végén az is kiderülhetne, hogy érdekes dolgokat is tudnak mondani – ad egy mindenki számára megszívlelendő tanácsot a geneológia segédtudományban jártas történész.
A Tessedik Sámuel Múzeum előadás-sorozata keretében április 3-án a szakterület alapjaival ismerkedhettek meg az érdeklődők, és abban is iránymutatást kaptak, hogyan kezdjenek hozzá a kutatáshoz. Boross Bence történészként úgy látja, a téma számos kiaknázatlan lehetőséget rejt magában, különösen azért, mert a megannyiszor feldolgozott és kutatott történelmi korokkal ellentétben a családtörténti keresgélés során még sok újdonságot lehet kideríteni.
A kiindulási alapot a családon belüli információk jelentik. A név, lakóhely és vallás alapján az anyakönyvek segítségével viszonylag könnyen beazonosítható valaki, de pl. a hiányos adatok vagy az elköltözés jelentősen megnövelheti kutatás intervallumát. További vízválasztót jelent az ősök származása. Közrendű felmenők esetében – iparosok, kereskedők, jobbágyok – valószínűleg nem tudunk az 1600-as évek végénél tovább, nemesi származású elődöket felmutatva azonban akár az Árpád-házig is felgöngyölíthető a múlt.
– Nyugat-európai szomszédainkkal ellentétben Magyarországon viszonylag rendszertelenül vezették a feljegyzéseket, ezért érdemes a levéltári kutatásokra hagyatkozni. Állami anyakönyvezés 1894 óta létezik hazánkban. Ez meglehetősen jól nyomon követhető, viszont alig egy évszázadra tekint vissza. Az egyházi dokumentumok pedig sajnos pontatlanok, gyakran következetlenül használják a helyneveket, családneveket, és a kézírás módja gondot okozhat. Ilyenkor azért bogarászgatni kell, ha valaki sikerrel szeretne járni – avat be a kutatómunka buktatóiba az előadó.
Úgy véli, a családtörténeti kutatás a rendszerváltás óta újra reneszánszát éli. A korábbi, zsidótörvények és rendszeridegen társadalmi osztályok okozta rossz beidegződéseket mára az felváltotta az információéhség, s a szakemberek mellett egyre több magánszemély is kutatásra szánja el magát. Boross Bence ennél is tovább ment. Családtörténete 2011-ben, a Szemelvények elődeink életéből című helytörténeti kiadványban is megjelent, így bárki számára elérhetővé vált.
Az előadó hangsúlyozta, ne féljünk családtörténeti kutatásba fogni, hiszen a nagy elődökhöz hasonlóan mi is részesei vagyunk Szarvasnak.
