Kitüntetések átadásával vette kezdetét a május 16-i soros testületi ülés. Elfoglaltságai miatt csak ekkor tudta átvenni díszoklevelét Fazekas László, aki 27 éven keresztül végezte a Vasipari étkezde üzemeltetését. Az elismerés átvételét követően maga és munkatársai nevében köszönetet mondott azoknak a vendégeknek és annak a hét nyugdíjas egyesületnek, akik hűségesen kitartottak a vendéglátóhely mellett.
– Egy kis színfolt tűnt el a városból ennek a „kőbalta”, retro étteremnek a bezárásával. Negyven évig ugyanabban a külcsínnel és ételkínálattal üzemelt. Mindezek ellenére sikerült megtalálni azt a vendégkört, amely még szívesen fogyasztja a hagyományos ízeket. A hely alkalmas volt rendezvények lebonyolítására is. Se szerit, se számát nem tudom, mennyi bálnak, klubestnek, esküvőnek, nyugdíjas találkozónak volt helyszíne, amelyeken gyakran kívülről szemléltem az ilyen díjátadókat. Most belülről lehettem részese, pedig úgy érzem, meg sem érdemeltem, hiszen csak a munkámat végeztem – nosztalgiázott a szarvasiak egyik törzshelyének üzemeltetője.
Azt sem titkolta, hogy a bezárás óta folyamatosan változó érzések kavarognak benne. Nehéz szívvel engedte el az étkezdét, de úgy érzi, a felgyorsult és újszerű igényeket támasztó világban jó döntést hozott. Bízik benne, hogy az önkormányzat vagy egy magánvállalkozó hamarosan pótolni fogja a megszűnt rendezvényteret, gondolva a kisnyugdíjasok igényeire is. Személy szerint köszöni szépen, jól van, s bár hiányolja a napi rutint, megtanulta élvezi, hogy reggel 7-ig aludhat.
Ketten továbbá pedagógus szolgálati emlékéremben részesültek több évtizedes kimagasló munkájukért. Gelencsér Istvánné 1979-ben végzett a Szarvasi Óvónőképző Intézetben, ezt követően gyermekfelügyelőként, óvónőként dolgozott. Tíz évig Várpalotán élt, 1990-től pedig Szarvason tevékenykedett. Először a 2. sz. Általános Iskolába került napközis nevelőnek, majd a Napközi Otthonos Óvodák intézményhez óvodapedagógusnak.
– Kicsit sorsszerűen alakult az én pályám. A faluban, ahol nevelkedtem, nem volt óvoda. Ennek a hiánya mindig ott volt bennem. Vágytam rá, s ez egészen addig vitt, míg én magam is megtanultam a szakmát. Nekem ez mindig örömet adott. Kitöltötte az életemet a gyerekek szeretete. Nevelésük mindig új kihívásokat jelentett, de nem volt nehéz megvalósítani azt a pedagógiai elvet, hogy engedjünk el minden egyéb gondot, amikor belépünk a csoportszobába. A gyerekek segítenek ebben, hiszen az ember rájuk figyel, és feloldják a bennünk lévő esetleges feszültségeket – beszélt a pályán eltöltött negyven esztendő szépségeiről.
Valló Zoltánné ugyancsak 1979-ben diplomázott a Szarvasi Óvónőképző Intézetben. Azon kevesek közé tartozik, aki mindvégig egy munkahelyen dolgozott, a Napközi Otthonok Igazgatósága intézménynél.
– Szerencsés vagyok, hogy egy helyen dolgozhattam negyven éven keresztül. Szerettem a munkámat, és úgy gondolom, hogy a befektetett energia mindig megtérül. Ez nagyon jól esett, és megtartott a pályán. Soha nem jutott eszembe, hogy valami mást csináljak – árulta el a díjazott a mindennapi motivációt jelentő hajtóerőről.
Munkája során szoros érzelmi kapcsolatot ápolt a gyerekekkel, éppen ezért mindig fájó szívvel vett búcsút a ballagóktól. Emellett nagy hangsúlyt fektetett a tehetséggondozásra, és nem egyszer örömmel tapasztalta, hogy az elültetett magvak termékeny táptalajra hulltak, és sokan iskolás korukban továbbfejlesztették képességeiket. Emellett külön figyelmet fordított a sajátos nevelésű igényű gyerekekre is, akiknek a nehézségeit nagy szakértelemmel és türelemmel igyekezett áthidalni.
Az elismerések átadása után a képviselő-testület valamennyi tagja személyesen gratulált a díjazottaknak.
