Új fajunk a Fomo Sapiens

Változó világunk ritmusával nem könnyű tartani a lépést. A Föld mintha összement volna: a számítógépeknek és az internetnek köszönhetően ott van az egész világ az asztalunkon, a kezünkben. Bolygónk egy nagy falu lett: gyakorlatilag alig egy tucat ember kell ahhoz, hogy minden létező emberrel kapcsolatot tudjunk létesíteni ezen a földön. (Emlékeztek még a Ki ismeri Kevin Bacon-t játékra?)

Nem csoda, ha ennek a nagyon intenzív életnek új embertípusa is van: a Fomo Sapiens. A FOMO angolul annak a rövidítése, hogy Fear Of Missing Out, vagyis a kimaradástól, a lemaradástól való félelmet jelenti. De mi is ez pontosan?

A megértéshez ismernünk kell a közösségi médiát, ahol mindenki a lehető legjobb pillanatait osztja meg. A legszebb helyeket, ahol járt, a legfinomabb ételeket, amiket evett és a legjobb bulikat, amiben részt vett. Csodálatos világot teremtünk a neten, ahol minden szép és jó, az öröm és a boldogság jellemzi életünket. Bölcsebbnél bölcsebb idézetekkel osztjuk meg a képeinket és szinte túlcsordul belőlünk a pozitívum. Izgalommal mutatjuk meg életünk különleges pillanatait és várjuk az elismerő lájkokat és kommenteket. Lubickolunk barátaink és ismerőseink elismerésében. Fürdőzünk a talmi népszerűségben.

Vagy éppen mi vagyunk azok, akik érthető irigységgel görgetjük a hírfolyamot, és nem győzzük követni ismerőseink és barátaink csodálatos életét. Miközben mi? Mi itt ülünk, halmozódik a munkánk, sosem érünk a vasalás végére, megint nem sikerült a vizsgánk, összevesztünk a szerelmünkkel, beteg a családtagunk, alig jövünk ki a fizetésből, lerobbant megint a kocsi…

Na ez az a pillanat, amikor ránk tör a fomo. Úgy érezzük, hogy mindenkinek sokkal jobb az élete, mint nekünk. Mindenki más sikeresebb és boldogabb, mint mi, és egyből arra gondolunk, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk. Jön az őrlődés, hogy milyen béna vagyok, hogy még xy-nak is jobban megy, mint nekem, pedig…!

Ez a belső mantra egy ördögi kör: lehúzzuk saját magunkat, amitől aztán tényleg rosszabbul érezzük magunkat és így tovább. Ismerős?

A jó hír az, hogy a megoldás ott van a kezünkben. Tegyük le a telefont és hagyjuk a közösségi médiát, mert az egész csak egy kicicomázott hazugság. Illetve a valóság egy nagyon kicsi része. Mert igenis mindenkinek vannak rossz napjai, amikor semmi sem sikerül és néha még önmagunkat is nehéz elviselni. Korlátozzuk a közösségi médiára szánt időnket, mondjuk napi félórára, vagy kétszer félórára. (ez is bőven sok). Figyeljünk önmagunkra és törődjünk a számunkra igazán fontos dolgokkal és személyekkel. Ne másokhoz mérjük a boldogságunkat, hanem önmagunkhoz. És engedjük meg magunknak a kétkedés luxusát, ne vegyünk mindent készpénznek.

De, ami még ennél is fontosabb: tanítsuk meg gyermekeinknek a technika helyes használatát. Mutassunk jó példát és legyünk ott nekik és velük, amikor szükségük van ránk. Mert azt nem bánjuk meg, ha egy távoli ismerősünk vacsifotóját nem lájkoljuk, de azt nagyon bánni fogjuk, ha a gyermekeink életéből kimaradunk.