Hegedűs Éva
A Magyar Edzők Társaságának Mesteredzői Kollégiumának döntése alapján országosan heten részesültek életműdíjban. Köztük Bátor György, a Szarvasi Kajak-kenu Klub edzője, aki a hagyományok szerint a Testnevelési Egyetem nyári diplomaátadó ünnepségén, július 13-án vehette át az elismerést.
– Közel negyven éve, 1980 óta dolgozik edzőként, ezzel párhuzamosan pedig pedagógusként is tevékenykedik. Hogyan és miért indult el ezen az úton?
– Kiváló nevelőim voltak. Közéjük tartozik Kovács Béla bácsi, aki több sportágból is olyan magas szinten készített fel, hogy nem jelentett akadályt bekerülni a Juhász Gyula Főiskolára. Mellette nagyszerű edzőm volt Sándor Tamás, akinél a kajak-kenu alapjait úgy sajátítottam el, hogy 13-14 évesen már ott lehettem az országos bajnokságokon, nem egyszer párosban, négyesben a dobogóra is állhattam. Mindez arra ösztönzött, hogy kezdjek valamit ezekkel a területekkel. Szegedi éveim alatt az ottani kajak-kenu klubban is versenyeztem, később pedig végleg a sportág mellett köteleztem el magam.
– Mindez bizonyára nagyon komoly alapokat adott a folytatáshoz. Mi volt az az edzői szemlélet, amelyet követett az elmúlt évtizedek során?
– Mindig hittem a következetes, kemény munkában. Szerintem csak azt lehet kivenni a zsákból, amit beletettünk. Ha nem rakjuk le az alapokat, akárcsak egy épületnél, akkor légvárat építünk, és előbb-utóbb összeomlik. Ha azonban elvégeztük a munkát, akkor nagy valószínűséggel eredményesek leszünk. Ha nem, akkor ne várjunk csodát.
– Edzőként ezek szerint elsősorban minél több jó versenyzőt szeretett volna nevelni?
– Mindenekelőtt jó embereket. S akiben megvan az ambíció, a szorgalom és a kitartás, abból lehet jó versenyző is. Egy szint felett szerintem nagyon jó emberi kvalitásokkal kell rendelkeznie valakinek, hogy megtűrje őt a közösség. Egyébként kiveti magából. A jó versenyzővé válásban az edző mellett fontos szerepet játszik a csapat is, legyen szó egy-egy edzésről vagy egy meghatározó életszakaszról.
– Egy korábbi interjúban tett egy meglepő kijelentést, mely szerint az olimpiai bajnokok itt sétálnak közöttünk, csak nem feltétlen találják meg a számukra megfelelő sportágat. Mekkora szerepe van a szerencsének a sikerben?
– A szerencse mindig benne van a pakliban. Mesélhetnék sztorikat arról, hogyan találtak rá későbbi nagy versenyzők a kajak-kenukra, vagy milyen hatással volt rájuk a közösség. Itt van pl. Homonnai Luca esete, aki korábban Törökországban raftingozott. Egyébként Orosházán lakott, és egyszer eljött Szarvasra, mondván, hogy evezni szeretne. Kértem, hogy ússza át a Köröst, mire elárulta, hogy nem tud úszni. Ajánlottam neki néhány testnevelőt, akik meg tudják tanítani. Néhány hónap múlva, október közepén visszajött. Megkérdeztem tőle, hogy tud-e már úszni, mire mondta, hogy igen. Leúszta a kötelező kétszáz métert a Körösben, majd egy évre rá négyszeres országos bajnok lett. Az azt követő öt évben október közepén emlékeztetőül mindig leúszta az említett távot.
– Ezek szerint hisz a sorsban?
– Igen. Nem kell görcsösen hinni benne, de úgy gondolom, hogy a sors előbb-utóbb mindig megtalálja a maga útját.
– Beszélt arról, hogy mindenki sportolónak vannak nehéz időszakai, amelyeken az edző és a csapattársak segítenek túllendülni. Önnek mi adott erőt ezekben az órában?
– Mindig a tanítványaim. Olykor a mindenkori, máskor a régiek. Szerencsére olyan viszony alakult ki köztünk, hogy rendszeresen visszajárnak, és megkeresnek. Nem csak nekem, hanem a fiatalabb korosztálynak is erőt adnak.
– Mi jelenti egy edző számára a legnagyobb büszkeséget? Azok a versenyzők, akik világversenyeken ott állhattak a dobogón?
– Ezt nem lehet ennyire behatárolni. Büszke vagyok a műszaki egyetemet vagy akár tanárképző főiskolát végzett korábbi versenyzőimre is. Természetesen ha csak a kajak-kenu sportágat nézem, az eredmények mindig nagyon fontosak voltak, mert a csapatot az viszi előrébb. De összességében maga a csapat a lényeg. Kiváló embereket hoz felszínre, akik között vannak pedagógusok, jogászok vagy akár orvosok, de mindannyian még most is a közösségünk részei.
