Bár alig néhány hónapja állt Molnár Ábel Európa legmagasabb csúcsán, kalandvágya nemrég ismét felülkerekedett rajta. Noha a 21 éves szarvasi hegymászó eredetileg a Dél-Amerikában található Aconcaguatot szerette volna megmászni, anyagi okok miatt végül Irán mellett döntött. A bakancslistáján szereplő 12 csúcs között található Damávand felé vette az irányt, és előző útjához hasonlóan egyedül hódította meg az 5610 m-es magasságot. Mivel a csúcstámadást a legnagyobb közösségi portálon előre bejelentette, lélekben sokan vele voltak, ami nagy erőt jelentett számára útja során.
– Az Irán északi részén található hegységbe utazni nem veszélytelen vállalkozás manapság, különösen egy 21 éves fiatal számára. Hogyan készültél fel az útra, és a távol-keleti ország kulturális, politikai sajátosságaira?
– Irán alapvetően egy sokkal békésebb ország, mint a szomszédai. Teherán és a Damávand környéke pedig mindenképpen az ország legveszélytelenebb területei közé tartoznak. Tény azonban, hogy a legtöbben egyedül nem vágnak neki a Közel-Keletnek. Az út előtt jó néhány Iránnal kapcsolatos weboldalt átolvastam, és a hegymászó barátaimat is kifaggattam. A számokat megtanultam a nyelvükön, a betűikkel viszont meg sem próbálkoztam. Náluk az internet jelentős részét blokkolják politikai okok miatt, ami ugyancsak megnehezítette a szervezést. Tisztában voltam vele, hogy ennek a kalandnak egy része az improvizációs készségemen fog múlni, és ezt is belekalkuláltam. Vallom, ha az ember tudja, mit akar, bárhol elboldogul.
– Négy napot töltöttél az irániak szent hegyén. Minden az előzetes forgatókönyv szerint alakult, vagy volt, ami újratervezést igényelt?
– Nagyjából 4.900 méteres magasságban lehettem, amikor elbizonytalanodtam az utat illetően. A Damávandnak ezen szakasza olyan volt, mint egy labirintus. Mindenfelé csak por, kövek, sziklák, és kuloárok. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, hiszen két reménycsúcs is volt a közelemben. A biztonság kedvéért azonban bevártam három iráni hegymászót, és velük másztam tovább szinte egészen a csúcsig. Szerencsére ők jobban tudták az utat. Lassabb tempóban másztak, mint én, de legalább volt egy kis társaságom. Ettől eltekintve a mászásban szerencsére minden a tervek szerint alakult.
– Voltak azért emlékezetes momentumok, érdekes szituációk, amiket át kellett hidalnod?
– Mindenképpen. Az első napon pl. a Goosfand Sara menedékházban titokban, a fejlámpám fénye mellett készítettem el a vacsorámat, mivel az ottani hegyivezető a főzésért pénzt akart kérni. Később, a Bargah Sevom menedékházban egy egérrel együtt töltöttem két éjszakát. Állandóan az ágyam alatt rohangált, valószínűleg eleség után kutatott. Az utolsó napon pedig hatan kocsikáztunk le a 3020 m magasan fekvő menedékháztól az útig egy öt személyes terepjáróban. A román hegymászók ugyanis, akikkel összebarátkoztam, bekéredzkedtek. Nem gondoltam volna, hogy két ember elfér egy anyósülésen.
– Ismét egyedül vágtál neki az útnak, és a szervezést is te intézted. Milyen előnyei, hátrányai vannak a magányos kalandnak?
– A szervezésben köszönetet kell mondanom Majid Fi, és Rasoul Faramarzpour uraknak. Majid a mászás menetrendjét segített megtervezni, és az éjszakai foglalásokat is intézte. Rasoul Reynehben fogadott. Elmagyarázta az útvonalat, vacsorát és reggelit készített, emellett a hegyen is nyomon követte a mozgásomat. Kevés ember képes egyedül lenni, és magányos farkas módjára tenni a dolgát, de én közéjük tartozom. Rájöttem, hogy abszolút szólómászó alkat vagyok. Tudom azt is, hogy ez furcsa az embereknek. Néha még a hegymászó barátaim is elcsodálkoznak azon, hogy egyedül vágok neki egy-egy ilyen kalandnak. A legnagyobb előnye az, hogy senkihez, és semmihez nem kell igazodni. Akkor mászik, akkor eszik, és akkor alszik az ember, amikor szeretne. A legnagyobb hátránya pedig az, hogyha valami balul üt ki a hegyen, akkor jóval kisebb a túlélés esélye. Rám abszolút pozitív hatással van a szólómászás. Sokat szoktam gondolkodni mászás közben, és mindig úgy érkezem haza, mint akit kicseréltek. Csak a hegy és én. Számomra nincs ennél jobb.
– Az 5610 m magas Damávand kb. olyan magasságú, mint az Elbrusz. Technikailag is hasonló kihívás volt, mint az oroszországi csúcs?
– Mondhatni. Az Elbruszon nem volt szükség a jégcsákányra, csak a hágóvasakra. Nos, itt még azokra sem. A Damávand megmászása technikailag egyáltalán nem nehéz, de mentálisan és fizikailag annál nagyobb kihívás. Szilárd akarat és komoly állóképesség szükséges ahhoz, hogy az ember felállhasson a nagy sztratovulkán csúcsára. A szél a legnagyobb ellenség. A csúcstámadás napján hatalmas szélben kellett másznom, néhány alkalommal majdnem fel is borított. Mikor megálltam inni, mindig behúzódtam egy nagyobb szikla mögé, nehogy ivás közben a szél lesöpörjön a hegyről.
– A kalandvágyad jelzi az is, hogy a hegymászást követően stoppal jutottál el Teheránba, és felfedezted a 9 milliós várost. Mit tanultál ebből az utazásból és az Iránban töltött időből?
– Nem volt más választásom, a buszok valamiért nem álltak meg nekem. Két iráni nő, Leili és Sara vettek fel. Útközben megálltunk egy étteremben, vettek nekem egy kólát és egy nagy szendvicset. Az autóban teával és rágcsálnivalóval kínáltak, miközben jókat beszélgettünk. Sohasem fogom elfelejteni ezt a fajta vendégszeretetet és közvetlenséget, amit tőlük kaptam. Egészen a Tehranpars metróállomásig elfuvaroztak, pénzt viszont nem fogadtak el cserébe.
Teherán egy roppant érdekes főváros. Mindenhol nagy a nyüzsgés, kivéve a parkokban. Azok tele vannak tollasozó, pingpongozó vagy egymással beszélgető emberekkel. Érzékeltem az is, hogy sokkal szegényebb ország, mint a miénk, mégis a lakói sokkal minőségibb életet élnek, mint mi. Nem nyomogatják folyton a telefonjaikat, hanem élik az életüket.
Kalandom legnagyobb tanulsága az, hogyha az ember nyitott szemmel és szívvel járja a világot, akkor nem lesz baj.
A 21 éves szarvasi hegymászó eddig minden mászáshoz egyedül teremtette meg a szükséges anyagi forrást. Bízik benne, hogy a jövőben talál olyan támogatókat, akik hozzájárulnak a 2020-as nagy álma, Dél-Amerikában található Ojos del Salado (6.893 m) meghódításához.
