Kilenc éve ápolja a disznótoros hagyományokat a Csabacsűdiek Baráti Köre. Kezdetben Varga László fogadta be a civil szervezetet, tavaly pedig Paluskáné Udvarhelyi Judit udvara szolgált helyszínül. Idén újabb tagtársuknál, Simon Györgynél táboroztak le a gyakorlott böllérek és háziasszonyok, aki maga is emlékek hosszú sorát őrzi erről a népi hagyományról.
– Nagyon kedves emlékeim vannak gyerekkoromból. Akkoriban szalmával pörzsöltük a disznót, csak később jött divatba a perzselő. A fát még előző este berakták a kemencébe, hogy jó száraz legyen, az eszközt pedig kézzel hajtották. Egykor szerintem nagyobb örömmel végezték ezeket a munkálatokat. A mostani fiatalok jobban el vannak fáradva, mi pedig egyre idősebbek vagyunk – summázta a felgyorsult világ hozta változásokat a házigazda.
Úgy látja, a mai generáció nem szán elég időt erre a tradícióra. Bár belátja, hogy a technikai vívmányoknak köszönhetően a munkafolyamatok felgyorsultak, a nagy beszélgetéseknek és a közös étkezéseknek továbbra is meg kellene hagyni a helyét. A Csabacsűdiek Baráti Köre ebben is szeretett volna példaként szolgálni, és több mint egy tucatnyi segítő kézzel körülvéve veselkedtek neki február 29-én a munkálatoknak.
A 150 kg-os sertés András Attila portáján élte meg utolsó óráit, ahonnan felhasítva került át a feldolgozás helyszínére. Itt kezdődött meg a darabolás, majd a húsok és a belsőségek az udvaron felállított üstben landoltak. Mindeközben az asszonyok a hátsó részen hozzáláttak a bélmosáshoz, megfigyelőként pedig Simon György unokája, a tízéves Judit társult melléjük.
– Szerintem amikor én nagy leszek, nem fogok belet mosni, mert egy kicsit undorító – summázta gyermeki őszinteséggel a látottakat. – Egyébként már többször jártam disznótorba, és igyekszem segíteni. Kávéval, süteménnyel kínálom a dolgozókat, és ha kell, a gyúrásban is segítek.
Kisuczkiné Tusjak Edina tapasztalt mozdulatokkal fogta meg a vékonybelet, és a szagoktól sem idegenkedett. Mint mondta, korábban évente akár 8-10 disznót is vágtak, éppen ezért természetes velejáróként tekintett erre a folyamatra.
– Én ebben nőttem fel, szüleim, nagyszüleim is így csinálták. Persze tisztában vagyok én is vele, hogy kevesebb munkával jár a boltban vásárolt bél, hiszen csak a sót kell lemosni róla, ellenben ez ingyen van. Ha jó belei vannak a disznónak, és nem szakadnak el folyamatosan, akkor szerintem érdemes időt szánni erre a részére – avatott az egyre ritkábban végzett művelet előnyeire.
Hozzátette, folytatásként ecet, vöröshagyma és szódabikarbóna kerül a vastagbélre, aminek fehérítő és szagtalanító hatása van. A vékonybelet azonnal meleg vízbe rakják, majd ún. „slamuváláson” esik keresztül, vagyis egy kanál, esetleg egyéb célszerszám segítségével eltávolítják róla a külső hártyaréteget.
Közben a férfiak sem tétlenkedtek, és a ledarált húsokat szétterítették az asztalon. Hagyományos fűszerezés szerint köménymag, só, fokhagyma és fűszerpaprika került rá, majd a legfiatalabbakat közrefogva nekigyűrkőztek a gyúrásnak. S bár pihenésképpen jutott idő néhány kupica pálinkára és élcelődésre is, egy valamiből nem engedtek: hiába igyekeztem kideríteni a helyi recept összetevőit, a baráti kör böllérei ez ügyben hajthatatlanok voltak. Mindössze annyit árultak el, hogy 10 kg húshoz 18 dkg sót tesznek, ill. hogy általában egyharmad-kétharmad a csípős és a csemegepaprika aránya, a többit rábízták a fantáziámra. Halkan csak annyit tettek hozzá, hogy végső esetben érdemes a szarvasi összetevőknek utánajárni, hiszen köztudottan mindkettő ugyanazon a recepten alapszik.
Időközben megérkezett Jansik Györgyné Editke is, aki jó vendéglátóként azonnal asztalhoz invitált mindenkit. A késő délelőtti reggelit hagyományosan hagymás vér, sült hús és resztelt máj jelentette, néhány órával később pedig már a töltött káposztához ült le a dolgos társaság. A jól végzett munka megérdemelt jutalmaként fogyasztották el az ebédet, s közben egyikük sem nézett az órájára.
