Egy hete jelentették be a digitális munkarendet az iskolákban és ez alatt a 7 nap alatt feje tetejére állt a világ. Nem, nem túlzok. Akinek van iskolás, vagy kisgyermeke az átérzi, hogy mire gondolok.
Már péntek este a bejelentés után olyan információs cunami zúdult ránk a közösségi médiában, hogy alig győztük kapkodni a fejünket. Egész hétvégén egymás után jöttek a felajánlások, a különféle szolgáltatók ingyenessé tették a fizetős tartalmaikat, gyakorlatilag egy ország fogott össze az oktatásért, a pedagógusokért, a diákokért és a szüleikért. Vasárnapra gyakorlatilag megvalósult a digitális forradalom, ami olyan szépen egybecsengett március 15-vel. Az összefogás, az önzetlen segítségnyújtás, a közös cél újra közelebb hozott bennünket egymáshoz.
Az elmúlt héten azért ez a nemes hevület átadta a helyét a gyakorlatiasabb problémáknak. Mert bár közel 10 év digitális ugrását igyekeztünk megvalósítani egy hétvége alatt, azért rá kellett jönnünk, hogy a szívet melengető felajánlások dacára van még mit és hová fejlődnünk. És itt most nem a digitális tartalmak és eszközök elérhetőségére gondolok. A változás (régi közhelyet puffogtatva) fejben kezdődik el. Meg kell értenünk, hogy ez egy kényszer szülte helyzet, amihez ha tetszik, ha nem, akkor is alkalmazkodnunk kell. Félre kell tennünk mindent: kételyt, személyes nézeteltéréseket, hitetlenségeket, mert csak akkor fog működni, ha mindannyian odatesszük magunkat. Bár a szülőknek eddig is nagy felelősségük volt gyermekeik tanulásának segítésében, eddig mégis inkább a pedagógusok, az oktatási rendszer viselte ennek oroszlánrészét. Most viszont gyakorlatilag ez a felelősség egyenlő arányban oszlik meg a szülők és a pedagógusok között.
Sokan, sokféle tapasztalattal a hátuk mögött ma már tisztán látják, hogy a digitális oktatás sem mennyiségében, sem minőségében nem olyan, mint a hagyományos osztálytermi munka. Lehet törekedni a hasonlóságra, de értelmetlen. Egyik sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, csak nem ugyanaz. Rengeteg tartalom és lehetőség van, és természetes, hogy ilyenkor a bőség zavarával küzd a legtöbb pedagógus: mit, hogyan, milyen platformon, milyen eszközökkel oktassunk? Milyen módszereket használjuk a tudás mérésére? Vajon mennyire lesz tartós az így megszerezett tudás? Mennyi az a tananyag, amivel elboldogul a diák? És persze azt is figyelembe kell venni, hogy az iskolák fenntartói mit írnak elő, milyen kereteket szabnak meg az iskolavezetésnek és a pedagógusoknak. Sokan éltek kritikával, de mindenkit (szülőket és pedagógusokat is) türelemre kérek. Ez nem egy alaposan, éveken át tesztelt, finomhangolt, újraértelmezett és fokozatosan javított rendszer, hanem egy villámváltás: ne legyenek túlzó elvárásaink, követeléseink.
Igen, ez azt is jelenti, hogy nem minden pedagógus vagy szülő rendelkezik a megfelelő digitális eszközökkel és készségekkel, jártasságokkal, de lássuk be: a mostani helyzet nem mérhető össze más krízisekkel. A tanév befejeződik, nem kell a nyári szünet ideje alatt iskolába járni, nem kell az egész évet megismételni. Vagyis lazítsunk egy kicsit, ki fog ez simulni. És hogy mondjak valami biztatót is: meglátásom szerint a (közel) jövőben a digitális tanrend a heti munkarendben is ott lesz: az 5 napos munkahétből egy vagy két napot így fognak tanulni a diákok, középfokú oktatási intézményekben szinte biztosan, de elképzelhető ez az általános iskoláknál is.
S hogy milyen mindez szülőként és pedagógusként a mindennapokban két iskolás gyerekkel, egy óvodással, egy home office-ban dolgozó férjjel (és 5 macskával)? Udvarias legyek vagy őszinte? A sajtóverzió az volna, hogy kihívásokkal teli. Az igazság az, hogy borzasztóan nehéz. De tényleg. Erre senki nem készült fel, és gyakorlatilag úgy járok-kelek a lakásban egy hete, mint egy mai tini: egyfolytában ott a telefon a kezemben. Folyamatosan értekezünk a kollégákkal, szülőkkel, a gyerekeimet tanító pedagógusokkal, szülői csoportokkal. Videókat nézek a youtube-on a különböző oktatási eszközök használatáról, miközben együtt tanulok a gyerekeimmel, próbálom a határidős tennivalóimat intézni, ezek mellett ebédet kell főzni, mosogatni, takarítani, mosni, teregetni, telefonon értekezni az idős családtagokkal, hogy mire van szükségük, akik egyébként nagyon szívesen segítenének, de nem tudnak, és eszünk ágában sincs ilyet kérni tőlük. Néha azt érzem, hogy megbolondulok, megőrülök, vagy kirohanok a világból. De ezek a rossz érzések elmúlnak és igyekszem a lehetőséget meglátni a helyzetben. Mert tudni kell kontextusba helyezni magunkat: nincs okom és jogom panaszkodni. Feladat van, meg kell oldani. Ezt szoktam mondani az iskolában és itthon is, és tényleg komolyan gondolom. Ettől persze még nem könnyebb, de ezt a helyzetet én egyedül nem tudom megváltoztatni. Viszont a hozzáállásomat igen, és ez a legfontosabb.
Elég idős vagyok ahhoz, hogy tudatosan távol tartsam magamtól a negatív híreket, embereket és kellő kritikai érzékkel és empátiával álljak hozzá a szituációhoz. Egy valami azonban biztos: eljött a változás ideje, alkalmazkodni kell. Ha nem így teszünk, akkor az eddigi életünknek vége. Hiszen a túlélés a változáshoz való alkalmazkodást jelenti. Hajlandó és kész vagyok átgondolni és újraértelmezni az életem, a döntéseimet és a választásaimat. Hajlandó vagyok tudatosabban élni és fogyasztani. Hajlandó vagyok itthon maradni, ha kell hetekig. Vagy még tovább. Ameddig kell. És túl fogjuk élni.
A jelenlegi mentális állapotomról egyébként csak annyit, hogy tegnap posztoltam egy videót arról, hogy hogyan énekelnek a gumimacik, ma pedig megosztottam egy videót arról, hogy hogyan pisilnek a denevérek… No comment! 😀